A kórházaknak a jövőben kizárólag a gyógyítás lesz a feladatuk, miután minden olyan tevékenységet, ami nem tartozik szorosan a betegek ellátásához, leválasztanak az intézményekről. Kórházat nem fognak bezárni, de a működést a lakosság igényeihez alakítják. Erről is beszélt a Magyar Időknek adott bemutatkozó interjúban az új egészségügyi államtitkár. Ónodi-Szűcs Zoltán aláhúzta: abban hisz, hogy a betegnek nem az egészségügyi ellátás elszenvedőjének, hanem alakítójának kell lennie.
– Az interjú előtt behatóan érdeklődött a fotósunktól a gépéről és az objektívjéről, olyan szakértelemmel, mint aki alaposan kiművelte magát a témában. Csak nem szintén profi fotóssal van dolgunk?
– Csupán hobbifotós vagyok, de ha már foglalkozom valamivel, ahhoz szeretek érteni.
– Szerdától egészségügyi államtitkár lesz. Ebben a székben mihez kell értenie?
– Alapvetően a vezetéshez. A menedzsmentek legnagyobb problémája ma az, hogy időzavarban kell jó döntéseket hozniuk úgy, hogy ehhez gyakran nincs is meg minden információjuk.
– Nemcsak a lapok cikkeztek hetekig arról, de maga Balog Zoltán miniszter is azt nyilatkozta, több jelöltje van az egészségügyi államtitkári posztra. Végül ön lett a befutó. Köztudott, hogy debreceni, és a frakciónak, amit Kósa Lajos, a város egykori polgármestere vezet, komoly beleszólása van az ilyen döntésekbe.
– Ez jól hangzik, de nincs sok köze a valósághoz. Az Állami Egészségügyi Ellátó Központ élére sem a debreceni kötődésem révén kerültem. Ha viccelni akarnék, azt mondanám, talán, mert Ó. Z. a monogramom. De komolyra fordítva a szót, kissé sokkol, milyen bizakodóak az első reakciók a szakma és a sajtó részéről is. Nem tudom, hogy meg lehet-e felelni ekkora elvárásnak.
– Ennek az lehet a fő oka, hogy nagyon sokan várják a pozitív fordulatot az egészségügyben.
– A várakozás jogos. Ám egy ilyen fordulat bekövetkezését nem lehet egyetlen személyhez kötni. Én legfeljebb megmutatom azt az eddigiektől teljesen eltérő szemléletet, amellyel talán végre a helyére lehet tenni a dolgokat. Ezzel talán a szemünk elé tárulhat a valóság. Közvetlen kollégáim szerint az egészségügyhöz való hozzáállásom sokkal földhöz- ragadtabb, gyakorlatiasabb, sokkal inkább eredményközpontú, szókimondóbb és őszintébb, mint amihez hozzászoktunk. Az igazság mindig fontosabb, mint az egyéni érdekek, és hogy ezt komolyan gondolom, talán igazolja, hogy az Állami Egészségügyi Ellátó Központ létszámát egy év alatt 730 főről 230-ra csökkentettük, és rengeteg feladatot alsóbb szintre delegáltunk, a saját hatalmunkat csökkentve ezzel. Mindezt azért, mert szükség volt arra, hogy tisztuljanak a profilok.
– A Magyar Időknek adott első nyilatkozatában azt mondta, hogy az egészségügy minden eleméhez hozzá kell nyúlni. Hol és mekkora lesz a lefaragás? Bezárnak-e kórházakat, csökkentenek-e ágyszámokat?
– Szeretném megismételni: az egészségügynek nem önmagát, hanem a betegeket kell szolgálnia. Ez a legfontosabb szempont, és a döntéseket is ennek megfelelően kell meghozni. A kórházi ágyszámokkal ezért nem foglalkozunk.
– Meg kell-e szüntetni valahol az aktív ellátást, kell-e helyette például krónikus ellátást biztosítani?
– Intézményt bezárni nem fogunk. Arra viszont törekszünk, hogy mindegyik megtalálja megfelelő funkcióját. Abból kell kiindulni, hogy a lakosság igényeit miként lehet a leghatékonyabban kiszolgálni. Tanulságos példa, hogy sok fejlett országban az idősödők számának növekedése miatt a krónikus betegségek kezelése, gyógyítása ma már az esetek 80 százalékában az alapellátásban folyik. Nálunk ugyanilyen arányban még a szakellátásban látjuk el az idős betegeket. Ezért is meghatározó, hogy milyen tartalommal töltjük meg a nyáron elfogadott alapellátási törvényt.
– Átfogó offenzívát indít, vagy szisztematikusan, egymás után bontja le a régit és építi fel az újat?
– Terveim szerint teljes offenzíva lesz. Nem lehet egy-egy elemet kiragadni és megváltoztatni, mert minden hatással van mindenre. Egy koncepció mentén fogunk dolgozni, ami készen áll, most mérföldkövekre és akciókra kell lebontani. Az első és a legfontosabb, hogy minden egyes lépésünk a betegek, és ne az egészségügy működtetőinek az érdekeit szolgálja. Rövid idő alatt kiderül, mennyi garanciát tudok adni arra, hogy az, amit elgondoltunk, a gyakorlatban is működni fog. Látni kell azonban, hogy csak akkor tudunk többletforrásokat kérni a költségvetésből, ha változtatunk. Nemrégiben egykori tanárom, Kincses Gyula hívta fel a figyelmet arra, hogy a szocialista kormány alatt végrehajtott másfélszeres fizetésemelés után is sokan elégedetlenkedtek. Most 60 milliárd forintot osztottunk szét adósságrendezésre, de csak arról beszélnek, hogy még mindig mekkora az adósságállomány. Ezek is azt bizonyítják, hogy semennyi pénz nem lenne elegendő, ha nem nyúlunk hozzá az egészségügy jelenlegi rendszeréhez és az érdekeltségi viszonyokhoz. Én nem ismerek olyan beteget, egészségügyi dolgozót vagy politikust, aki azt mondaná, hogy ezen a téren nincs szükség további lépésekre. Ez viszont azt jelzi, hogy egy új úton is el kell indulni, és annak, amit a következő időszakban tenni szeretnénk, ez a lényege.
– Hogyan lehet keresztülvinni a kormány, az államtitkárság akaratát az orvostársadalmon, amely az elmúlt 25 évben sikeresen keresztbe tett a legtöbb reformtörekvésnek, jöjjön az jobbról vagy balról?
– Profi kosárlabdázó voltam. Nekem, az egyetemistának kellett az ötezer eurós játékost irányítanom. De viccen kívül, most olyan nagy a várakozás, ami talán sokakat ráébreszthet, hogy kell áldozatokat hozni azért, hogy az egész rendszer jobban működjön. Ehhez jó és hiteles kommunikáció kell, számomra pedig alapelv, hogy sose hazudjak senkinek.
– Ez nagyon dicsérendő hozzáállás, de tudja, mit tart a közgondolkodás a politikusok szavahihetőségéről.
– Én alapvetően megoldóember vagyok. Azt kértem a miniszterelnök úrtól is, hogy csak akkor gondolkozzon bennem, ha lehet változtatni, mert mást nem tudok hitelesen képviselni.
– A kosárlabdás hasonlatoknál maradva, nem tudom, milyen borítású pályákon játszott, de ez most a csúszósabbak közül való lesz. Nyilván nem újdonság, hogy az idősebb orvosok, kórházvezetők részéről sokan szkeptikusak a képességeit illetően. Túlságosan fiatal, és bár orvos, sosem praktizált.
– Ha nekik lenne igazuk, akkor egy autókonszern vezetőjének is a legjobb sofőrt kellene választani. Ne vegyék szerénytelenségnek, de nagyobb rálátásom van az egészségügy működésére, mint annak, aki bár elmúlt 60 éves, ugyanabban a kórházban dolgozik, ahol a pályafutását kezdte. 2003 előtt egy olyan cégnél dolgoztam, amely a kórházi informatikai rendszerek szoftvereit fejlesztette és működtette. Az ott töltött tizenkét év alatt több mint ötven intézmény belső folyamatait volt módomban áttekinteni. Láttam jó és rossz példákat, így ez is egy nagyon hasznos időszak volt. Kórházigazgatóként, majd fenntartóként rengeteget kamatoztattam az akkor tapasztaltakból.
– Többekkel beszélgettem azok közül, akik régebbről ismerik. Az egyik leggyakoribb jelző, amit önnel kapcsolatban mondtak, az, hogy korrekt. A második, hogy kemény, már-már kíméletlen azokkal szemben, akik a tervei útjában állnak. Mennyire tartja reálisnak a jellemzést?
– Ha a kíméletlenség a következesség szinonimája, akkor azt vállalom. Persze lehet, hogy akikkel beszélt, a Molnár Lajos minisztersége idején kényszerűen végrehajtott leépítésre gondoltak.
– De akkor történt az is, hogy nem írta alá a debreceni kórház költségvetését súlyosan csorbító, fölülről diktált új finanszírozási szerződést, ami miatt Molnár Lajos akkori miniszter magához rendelte, de mire a fővárosba ért Debrecenből, ő már nem volt a hivatalában.
– Valóban.
– A debreceni Kenézy-kórház főigazgatójaként vezényelte le az intézmény gazdasági társasággá alakítását is, két vállalkozást hozva létre. Kicsit leegyszerűsítve: míg az egyik feladata volt a gyógyítás, a másiké a kórház működtetése. Szerepel-e a tervek között, hogy amit ott megcsinált kicsiben, azt most megkísérli nagyban is?
– Miközben azt várjuk el, hogy az egészségügy rendszerszinten jó teljesítményt nyújtson, ma a döntések szinte kizárólag a kórházak falain belül születnek. A szakmának a gyógyítással kell foglalkoznia. Az olyan háttértevékenységeket, mint az élelmezés, a takarítás, a pénzügy vagy az anyaggazdálkodás, más módon hatékonyabban is lehet működtetni. Rengeteg vitának is elejét vehetjük ezzel. Ma ugyanis azt látjuk, hogy az intézmények egymással versengenek a betegekért és a humán erőforrásokért, éppen az osztott felelősség miatt.
– Állami kórházműködtető cégek jönnek létre?
– Meg kell vizsgálni, mekkora egységeket kell, lehet egy helyről átirányítani. Nem biztos, hogy térségi vagy megyehatárokban kell gondolkodni. Egy rossz hasonlattal élve, az egyházmegyék sem a közigazgatási megyehatárokat követik, hanem a templomok köré szerveződnek. A mi templomaink a kórházak, és én hiszek abban, hogy ami egyszerűbb, az hatékonyabban működik.
– Az önt is bemutató múlt heti sajtótájékoztatón ismét elhangzott: az egészségügyiek esetében a kormány nem életpályában, hanem kollektív szerződésben gondolkodik.
– A tárcánál hónapok óta tart az egyeztetés az érdekvédelmi és szakmai szervezetekkel a kérdésben, és ott ez a konszenzus született. Az egészségügyben ma olyan sokféle jogviszonyban foglalkoztatják a dolgozókat, hogy arra nem lehet életpályamodellt építeni. Ha ezt szeretnénk, akkor először ezen a téren is rendet kellene tenni.
– És rendet tesz?
– Meg fogom próbálni. József Attila a kedvenc költőm, nála is a rend az egyik leggyakrabban használt motívum. Elődöm tevékenységének köszönhetően tudjuk, hogy melyik kórház melyik osztályán milyen jogviszonyban és kit foglalkoztatnak, ebből kiderül, hogy egy orvos hány helyen és hányféle szerződéssel dolgozik. Ennek alapján végre az úgynevezett kórházi minimumfeltételek terén is rendet tudunk tenni. Ez azért fontos, mert most csak úgy teszünk, mintha pontosan meg lenne határozva, hogy melyik kórház, melyik osztály milyen tárgyi és személyi feltételekkel működhet, de ezt a gyakorlatban senki sem veszi komolyan. A jövőben ahhoz kell kötni a működési engedélyeket, hogy az ott dolgozó orvosnak megvan-e az adott tevékenység végzéséhez szükséges kompetenciája vagy sem. A jelenlegi leltári jellegű minimumrendelet helyett kompetenciához és tevékenységhez kötött licencrendszert kell kialakítani, ahol mindenki azt csinálhatja, amihez ért, amiben gyakorlatot szerzett.
– Akkor viszont nem lesz mindenütt minden elérhető, mert a többes jogviszonyokból is látható, hogy nincs annyi orvos, ahány helyen, mondjuk, májdaganatot kellene operálni.
– Van egy másik lehetőség is. Olyan ösztönzőrendszert alakítunk ki, amelynek köszönhetően a májdaganat operálásához értő orvos az egyik nap az egyik, a másik nap a másik városban műti meg a beteget, és nem a betegnek kell hozzá elutaznia.
– Többször említette, mennyire fontos, hogy az egészségügy ne önmagáért, hanem a betegekért legyen. Azok, akik három év múlva akár a lábukkal is véleményt mondhatnak, miből fogják még érezni, hogy ez valóban így van?
– Például az alapellátás már említett átalakításából. Terveink szerint háziorvosi praxisokhoz delegálunk számos tevékenységet, olyanokat, amiért ma a betegnek a szakrendelőbe kell mennie. Ezzel egyrészt bővíthető az alapellátás palettája és eszközrendszere, másrészt bizonyos terheket le tudunk venni a háziorvosok válláról. Itt is ugyanaz a lényeg, mint a kórházaknál: az orvosnak semmi más dolga ne legyen, mint a beteggel törődni.