Bárki követheti Zombor Gábort az államtitkári poszton, forrásbővítés nélkül nem javul a betegellátás minősége. Mára ismét 50 milliárd forintra duzzadt a kórházak adóssága.
Különösebb csinnadratta nem követte az Emberi Erőforrások Minisztériuma egészségügyért felelős államtitkárának egy hete bejelentett lemondását, amelyet személyes és családi okokkal indokolt. Nem is illett volna a felhajtás a halk szavú Zombor Gáborhoz. A számos államtitkárságot irányító Balog Zoltán miniszter szűkszavú közleményben tudatta: sajnálattal vette tudomásul a bejelentést, és hamarosan javaslatot tesz az új egészségügyi államtitkár személyére. Lázár János, a Miniszterelnökség vezetője pedig azt reméli, hogy a szakember nem távozik véglegesen.
A távozó államtitkár a kinevezésekor, 2014. június 12-én a parlamenti eskütételéről „esett be" lapunk Medicina konferenciájára, ahol világossá tette elképzeléseit. A komoly szakmai múltú szakember tisztában volt az ágazat súlyos helyzetével. Egyik legfontosabb célja a kórházak konszolidációja volt, hogy „legalább középtávon megálljon az eladósodás". Az alig több mint egy év nem nevezhető középtávnak, ám tény: 60 milliárd forintot szerzett a központi költségvetésből az év eleji adósságrendezésre. Azonban tisztában kellett lennie azzal, hogy ennek a duplájára lenne szükség, hiszen felmérések szerint mára ismét megközelíti az 50 milliárd forintot az újabb adósságállomány. Azon a véleményen volt, hogy mivel az állam a kórházak átvételével jelentős szerepet vállalt, ez állami garanciát is kell, hogy jelentsen a fenntartásukban. Ebből egyelőre nem érezni igazán sokat, miközben a közkórházak magántőke-bevonásának véget vetett a kormány, így sok tízmilliárd forinttól estek el az intézmények.
Zombor fellépett a hálapénz ellen, csakúgy, mint elődei. Ehhez azonban társadalmi konszenzusra lenne szükség. A távozó államtitkár szerint a betegek nem tudják egyik pillanatról a másikra megváltoztatni a szemléletüket, s a kedvezményezett orvosok sem változnak meg azonnal. Ezért olyan életpályamodell kidolgozását és elfogadását javasolta, amelyben a tudásnak, a különleges szakértelemnek megvan az értéke. E tekintetben jónak tartotta a rezidensképzési szisztémát, az ösztöndíjrendszerben nyújtott anyagi források hosszú távú garantálását. Szorgalmazta a szakorvosi minimálbér meghatározását, melynekkiszámítható, versenyképes jövedelmet kell jelentenie. A megálmodott egészségügyi életpályamodellből sajnos semmi sem lett, az elvándorlás folytatódik.
Alapvető feladatként fogalmazta meg az alapellátás fejlesztését. Sikerként értékelhető, hogy a parlament elfogadta az alapellátási törvényt, az önkormányzatoknak lehetőségük nyílt a helyi iparűzési adó elengedésére. A törvény anyagilag is ösztönözni kívánja a háziorvosokat, hogy lehetőség szerint igyekezzenek helyben ellátni a betegeket, fölöslegesen ne küldjék szakrendelőbe, kórházba őket. Tervezték a praxisvásárláshoz szükséges optimálisabb feltételek kialakítását is.
Gyakorló kórházvezetőként kiállt az adminisztrációs terhek csökkentéséért is, ezért alakították ki az új igazgatásifelügyeleti rendszert a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet helyett.
A rendszerváltozás óta immár 13 ágazatvezető irányította az egészségügyet. Mindannyian tudták, hogy bárki is vállalja el a feladatot, ha a kormány nem értékeli helyén az ágazatot, a leépülés folytatódik, ami súlyosan veszélyezteti a betegellátást. Elődeihez hasonlóan Zombor Gábor is kettős nyomás alatt állt. Egyik oldalon az elégedetlen, elszegényedett kórházak, a rosszul kereső orvosok és ápolónők, a másikon az államháztartás egyensúlyát keményen védő kormány között őrlődött