Bárki követheti Zombor Gábort az államtitkári poszton, forrásbővítés nélkül nem javul a betegellátás minősége. Mára ismét 50 milliárd forintra duzzadt a kórházak adóssága.

Különösebb csinnadratta nem követte az Emberi Erőforrások Minisztériu­ma egészségügyért felelős államtitká­rának egy hete bejelentett lemondását, amelyet személyes és családi okokkal in­dokolt. Nem is illett volna a felhajtás a halk szavú Zombor Gáborhoz. A számos államtitkárságot irányító Balog Zoltán miniszter szűkszavú közleményben tu­datta: sajnálattal vette tudomásul a be­jelentést, és hamarosan javaslatot tesz az új egészségügyi államtitkár személyére. Lázár János, a Miniszterelnökség veze­tője pedig azt reméli, hogy a szakember nem távozik véglegesen.

A távozó államtitkár a kinevezése­kor, 2014. június 12-én a parlamenti eskütételéről „esett be" lapunk Medicina kon­ferenciájára, ahol vi­lágossá tette elképze­léseit. A komoly szak­mai múltú szakember tisztában volt az ága­zat súlyos helyzetével. Egyik legfontosabb cél­ja a kórházak konszoli­dációja volt, hogy „leg­alább középtávon meg­álljon az eladósodás". Az alig több mint egy év nem nevezhető középtávnak, ám tény: 60 milliárd forin­tot szerzett a központi költségvetésből az év eleji adósságrendezésre. Azonban tisz­tában kellett lennie az­zal, hogy ennek a dup­lájára lenne szükség, hiszen felmérések sze­rint mára ismét meg­közelíti az 50 milliárd forintot az újabb adós­ságállomány. Azon a véleményen volt, hogy mivel az állam a kór­házak átvételével je­lentős szerepet vállalt, ez állami garanciát is kell, hogy jelentsen a fenntartásukban. Eb­ből egyelőre nem érez­ni igazán sokat, mi­közben a közkórházak magántőke-bevonásának véget vetett a kormány, így sok tízmilliárd forinttól estek el az intézmények.

Zombor fellépett a hálapénz ellen, csakúgy, mint elődei. Ehhez azonban társadalmi konszenzusra lenne szük­ség. A távozó államtitkár szerint a bete­gek nem tudják egyik pillanatról a má­sikra megváltoztatni a szemléletüket, s a kedvezményezett orvosok sem változ­nak meg azonnal. Ezért olyan életpálya­modell kidolgozását és elfogadását java­solta, amelyben a tudásnak, a különle­ges szakértelemnek megvan az értéke. E tekintetben jónak tartotta a rezidens­képzési szisztémát, az ösztöndíjrend­szerben nyújtott anyagi források hos­szú távú garantálását. Szorgalmazta a szakorvosi minimálbér meghatározá­sát, melynekkiszámítható, versenyké­pes jövedelmet kell jelentenie. A meg­álmodott egészségügyi életpályamodell­ből sajnos semmi sem lett, az elvándor­lás folytatódik.

Alapvető feladatként fogalmazta meg az alapellátás fejlesztését. Sikerként értékelhető, hogy a parlament elfogadta az alapellátási törvényt, az önkormányzatoknak lehe­tőségük nyílt a helyi ipar­űzési adó elengedésére. A törvény anyagilag is ösztö­nözni kívánja a háziorvoso­kat, hogy lehetőség szerint igyekezzenek helyben ellát­ni a betegeket, fölöslegesen ne küldjék szakrendelőbe, kórházba őket. Tervezték a praxisvásárláshoz szükséges optimá­lisabb feltételek kialakítását is.

Gyakorló kórházvezetőként kiállt az adminisztrációs terhek csökkentéséért is, ezért alakították ki az új igazgatási­felügyeleti rendszert a Gyógyszerésze­ti és Egészségügyi Minőség- és Szerve­zetfejlesztési Intézet helyett.

A rendszerváltozás óta immár 13 ága­zatvezető irányította az egészségügyet. Mindannyian tudták, hogy bárki is vál­lalja el a feladatot, ha a kormány nem értékeli helyén az ágazatot, a leépülés folytatódik, ami súlyosan veszélyezteti a betegellátást. Elődeihez hasonlóan Zombor Gábor is kettős nyomás alatt állt. Egyik oldalon az elégedetlen, elszegényedett kórházak, a rosszul kereső orvosok és ápolónők, a másikon az államháztartás egyensúlyát keményen védő kormány között őrlődött