Fel kell tenni azt a kérdést, hogy jó-e az, ha minden második sarkon van egy kórház Magyarországon, de nem mindegyik tölti be a funkcióját. Nem a műtő vagy az ágy a szűk keresztmetszet az egészségügyben, hanem az orvosok és ápolók száma - fejtette ki a Portfolio-nak adott interjújában Újlaki Ákos, a Boston Consulting Group partnere.
A globális tanácsadó - mely korábban a Belügyminisztériumnak készített átfogó javaslatot az egészségügyi rendszer átalakításáról - szakembere arról is beszélt, hogy az egészségügyi kormányzat által az elmúlt hónapokban elindított átalakítási kísérlet jó irány, szerinte inkább arról lehetne vitatkozni, hogy miért nem csinálják mindezt gyorsabban. Azt ugyanakkor elismerte, hogy minden átalakítás sikeressége a társadalmi elfogadottságán múlik és ha a lakosság nem fogja a változásokat támogatni, akkor ez is elbukhat, mint minden korábbi hasonló próbálkozás. A szakember azt is leszögezte: a kórházak esetében nagyon fontos a minimumfeltételek meghatározása, de legalább ennyire meghatározó szempontnak kellene lennie a minimum esetszámnak. Várakozása szerint a magánegészségügyi ellátás a jelenlegi kilátások mellett platózni fog, a zene nem szűnik meg, csak lelassul.
Az egészségpolitika aktívvá vált az elmúlt időszakban a jogszabályalkotás terén, számos területen indított el változásokat a kormány a közelmúltban. Mi erről az összképe?
Megítélésem szerint előnyös változások indultak el, de abban is biztos vagyok, hogy egy-két
javaslaton fognak még csiszolni, ami rendben is van. Egy szakmai vita után a döntéshozók finomhangolják az intézkedéseket, de szem előtt kell tartani azt, hogy a nap végén mégiscsak van egy szektorirányító, akinek van egy akarata, amit végig kell vinnie. Ha minden egyes ponton kompromisszumot kötne, az egy kutya-macska történet lesz a végén. Azt is látni kell, hogy a strukturális változtatásokban mindig van egy trade off.
Ezzel azt akarja mondani, hogy alapvetően helyes az irány, de bizonyos következményekkel tisztában kell lenni?
Lesznek olyan következményei az egyes átalakításoknak, amelyekkel egyesek nem értenek egyet, de a lényeg, hogy az összhatás pozitív legyen. Az eredmény, amit a módosítások nyomán elérnek a rendszerben összességében több legyen, mint a trade offok mennyisége. Azt is érdemes kiemelni, hogy az egészségügy egy nagyon komplex rendszer, és ez nemcsak Magyarországra igaz, hanem minden más ország egészségügyére is. Ezért nem fordul elő az a helyzet, hogy ha a döntéshozó belenyúl egy helyen a rendszerbe,
Legutóbb 4 évvel ezelőtt beszélgettünk, akkor is az egészségügyi rendszerek átalakításáról, azok tanulságáról. Azóta változtak az európai egészségügyi rendszerek legnagyobb kihívásai? Továbbra is az elsődleges kihívás a munkaerőhiány?
A magyar egészségügy az európai kontinens egészségügyi rendszerének a része és ezért sajnos még mindig szivárog kifelé a képzett munkaerő, bár a 2020-ban végrehajtott intézkedések nyomán ennek az üteme lelassult.
A lényeg, hogy az orvos- és nővérhiány még mindig az egészségügyi rendszer problémáinak központi eleme minden fejlett országban, Magyarországon is.
A Covid azonban hozott változásokat, bebizonyította, hogy 1-2 dolog egyáltalán nem működik. Az, hogy nincs rend és nem tudni ki, hol van, miből mennyi van, munkaerő vagy ágyszám, az egy válságszituációban szerintem elfogadhatatlan. A Covid alatt ténylegesen megmutatkozott, hogy ezt a területet nem feltétlenül stratégiai területként fejlesztették. Ahogy azt is látni lehetett, hogy lehet neked nagyon sok ágyad, ha kevés az orvos.
Vagyis túl sok a kórház Magyarországon?
Nem vagyok a kórházbezárások híve, de felmerül a kérdés azok után, hogy
minek ennyi, ha a száz évben egyszer előforduló válsághelyzetben sem használtuk ki.
Érdekes tapasztalatokat eredményezett az elmúlt időszakban Magyarországon alkalmazott és idén februártól kivezetett bázis-, vagy átlagfinanszírozás. A Covid alatt ugyanis kiderült: ha nincs beteg, akkor baj van. Akkor jött a minisztérium az átlagfinanszírozás gondolatával, amelynek a gyakorlati alkalmazása azt mutatta meg, hogy hol van az a kritikus betegtömeg, aminek valóban kórházban kell lenni. A járvány miatt sokan elmaradtak az intézményekből, másrészt a kórházaknak és orvosoknak sem volt már érdeke behúzni és bent tartani a betegeket, annyit fogadtak be, amennyit muszáj volt. Ennek nyomán kiderült, hogy sok esetben a kórházi ágyak valójában szociális célokat szolgálnak. Ezeket a betegtömegeket a szociális szférába lehet irányítani.
Vagyis végső soron a kórházak kapacitáskihasználtsága alacsonyabban van, ha a valós folyamatokat nézzük.
Tehát nem az dönti el egy egészségügyi rendszer eredményességét, hogy hány ágya van az intézményeknek, hanem hogy egy orvos vagy tíz nővér mennyi beteget tud ellátni. Innentől kezdve pedig már munkaszervezésről beszélünk.
Akkor ezek szerint az sem ördögtől való intézkedés, amelyről legutóbb döntött a minisztérium, hogy a szociális ellátórendszer veszi át a kapacitások egy részét a kórházaktól?
Ez egy helyes irány, ezt a tevékenységet le kell választani a fekvőbeteg-ellátásról. Ha ezek a betegek kikerülnek a kórházakból, akkor az egy betegre jutó ápoló arány is javulni fog, vagyis az ellátás minősége is javulhat. A kórházi osztályok nem elfekvők lesznek. A Covid alatt világossá vált, hogy melyek voltak azok az intézmények, amelyeket most kórháznak hívunk, de messze földön nem tudják teljesíteni annak a kritériumait. Ezek most is a kórház nevet hordozzák, azonban kérdés, hogy van-e ennek így létjogosultsága.
Fel kell tenni azt a kérdést, hogy jó-e az, ha minden második sarkon van egy kórház, de nem mindegyik tölti be a funkcióját.
Szerintem ami elindult, az egy jó irány, arról lehet vitatkozni, hogy miért nem csinálják gyorsabban. Nyilván egy tanácsadó mindig ambiciózusabb lesz abban, hogy mit kell csinálni. Másra lehetne használni azokat az erőforrásokat. Az is tény ugyanakkor, hogy ha az átalakítást a társadalom nem fogja támogatni, és nem fogja jól megemészteni, akkor ez pont úgy elbukik, mint minden más ilyen próbálkozás.
Maradjunk egy kicsit a finanszírozásnál, a béremeléssel jelentős összeget tolt az egészségügybe a kormány, de közben azt is látni, hogy az outcome, vagyis az elvégzett beavatkozások száma nem nőtt, sőt, ellátatlan betegtömegek vannak bizonyos esetekben. Itt kéne bejönnie a képbe a teljesítménynek?
Az értékalapú egészségügyi megközelítés pontosan abból indul ki, hogy ha növeled a pénztömeget a rendszerben, a produktivitás ezzel nem növekszik párhuzamosan, és ezért ebből nem lesz semmi más, csak infláció. Ugyanazt megvetted drágábban. Szerintem
alapvetően nem jó az, ha a bérrendszer nem fókuszál a teljesítményre.
Hosszabb távon ezt alkalmazni kellene, ugyanis a produktivitást és a minőséget csak ezen keresztül lehet tovább javítani. Ehhez azonban először kell egy olyan kritikus tömeg az orvostársadalomban, amely elfogadja ezeket a változtatásokat. Nagyon kevés olyan szakma van, ahol nem érvényesül a teljesítménybérezés. Szerintem a mostani ellenállás hosszabb távra vezethető vissza: az orvosok és ápolók hosszú évtizedeken át alul voltak fizetve, és ezek után, valamint egy jelentős béremelés után nehéz már lefolytatni azt a beszélgetést és vitát, hogy rendben, megemeltük a fizetéseteket, de cserébe akkor el is várok többet. Ezzel a múlttal a hátunk mögött felerősödhet az ellenállás az ilyen kezdeményezésekkel szemben.
Tulajdonképpen közös érdek, hogy mindenki jól teljesítsen és ebben az esetben nem is jár majd rosszabbul az adott orvos. Viszont feltehetően a teljesítményszempontok, indikátorok meghatározásáról is lehet vitatkozni.
Így van, lehet arról vitatkozni és kell is, hogy hogyan mérjük a teljesítményt, bár ebben sosem lesz konszenzus. Ezért kell egy erős szabályozó, aki azt mondja, hogy én így mérem a minőséget. És tessék ezt lekövetni.
Biztosan vannak olyan országok, ahol működik ez a teljesítményalapú bérezés. Lehetne azokra tekinteni?
Valószínűleg a szürke 50 árnyalata van, sehol a világon nincs egy fekete-fehér rendszer.
Ebben a tekintetben a skandináv országokat szokták rendszeresen említeni mint fejlett szabályozók, főleg a háziorvosi rendszert tekintve. Az már más kérdés, hogy a szakmai indikátoroknak mennyire kell nyilvánosnak lenniük. Szerintem nem szabad mindent közzétenni, mert a laikus közvéleményt csak félrevezethetnek bizonyos adatok. Fontos azt is megemlíteni, hogy bár
nagyon lényeges szempont a szakmai minimumfeltétel és ezt szakmánként kell kialakítani, de legalább ennyire meghatározó szempont a minimum esetszám. Amit például egy csapatnak el kell látni ahhoz, hogy megbízható tudással rendelkezzenek.
Ezt a tudást nem érdemes szétmorzsolni.
Jelenleg az is az egyik legnagyobb kritika a rendszer mostani működése kapcsán, hogy nem csökkennek érdemben a várólisták az orvosbéreken keresztül beérkezett plusz pénzek ellenére. Itt csak a teljesítményelv jobb figyelembevétele tud segíteni?
Komplex a kérdés, mert ennek nem csak a pénz a gátja. Mondhatjuk, hogy a finanszírozási rendszer az, ami visszatartja a rendszer teljesítményét, és megemeli a várólistákat. Azt azonban látni kell, hogy
a nap végén a várólista-probléma nagy részét vissza lehet vezetni arra, hogy az orvoslétszám korlátozott.
Annak okait kellene megvizsgálni, hogy a beavatkozások miért torlódtak fel. Szerintem ez is inkább munkaszervezés kérdése. Ha van bizonyos esetszám, és megfelelő a minőség, összeállt a csapat, akkor jelentősen gyorsabban tudják végrehajtani a beavatkozásokat, vagyis ugyanazon idő alatt több embert tudnak ellátni.
Nem a műtő a szűk keresztmetszet, hanem az orvosok és ápolók száma
Lehet, hogy öt műtét helyett lehetne csinálni nyolcat. Az 60 százalékos növekedés. Akkor miért nem csináljuk így? Ha valaki azt mondaná holnap, hogy 60 százalékkal meg tudod növelni az outputot, minimális finanszírozásemeléssel, az orvos is motivált lenne abban, hogy minél több beteget tudjon ellátni jó minőségben. Ezt a hatékony működést finanszírozási ösztönzőkön keresztül lehet megszervezni, azonban már ez is érdeksérelemmel jár, mert bizonyos pénzeket, eszközöket, kompetenciákat ez esetben el kellene vonni néhány intézménytől. A másik része pedig a szervezésnek, hogy mennyire befolyásolják ezt a működést a központból és mennyire mondják meg, hogy ki, hol és mit csinálhat, vagyis a központosítás témájáról beszélünk.
A legutóbbi csomagban találni olyan intézkedéseket, amelyeket ez a vezérfonal irányít, nem? Hogy van egy új központ, a megyei kórház, amely dönt az alá tartozó intézményekről és humánerőforrásról.
Legyen így és működjön is a gyakorlatban, de én attól tartok, hogy sok kompromisszumot kötnek. Jelenleg az országban az egészségügyi intézmények fenntartói nagyon különbözőek, szétaprózódott a rendszer, és ez egy bonyolultsági faktor a rendszerben. Egy ilyen helyzetben ugyanis mindenkinek megvan a saját egyéni érdeke, hogy miért szeretne ő fennmaradni.
A megoldás ugyanakkor az lenne, hogy bizonyos szakmákban centre of excellence-eket, kiválósági központokat hoznak létre. Fejlettebb egészségügyi rendszerekben ez már megvalósult, és néhány magánszolgáltatónál is ezt találjuk Magyarországon.
Nyilván ennek az intézkedésnek van olyan következménye, ami kényelmetlen, de ezt tudni kellene jól kommunikálni az orvosok és a lakosság felé is. Hiszen egy ilyen rendszerben az orvos utasítást kaphat, hogy mostantól hány alkalommal milyen más földrajzi helyen láthatja el a tevékenységét. Ez nyilván feszültséget fog generálni a rendszerben, ami valamelyest lemorzsolódáshoz vezethet. Valószínűleg nem fog szakmát változtatni az illető, akinek az utasítás nem tetszik, de már most is jelentős a mobilitás. Ahogy korábban említettem:
el kell dönteni, hogy vajon van-e pénzünk arra, hogy – sarkítva ugyan – minden második sarkon egy minden orvosi területet bármikor és jól ellátó kórház álljon?
Mi a jobb a betegnek? Ha odamegy, mert azt hitte, hogy ez egy kórház, és az épp akkor csak átmenetileg üzemel, mert bizonyos ellátások nem elérhetőek, és más helyre irányítják?
Az is látható a kormányzati törekvések alapján, hogy a háziorvosi rendszerhez is hozzányúl a kormány. Indikátor alapú finanszírozás, ügyeleti rendszer átalakítása. Ez jó irány?
A háziorvosoknál nem lehet gyors, mágikus megoldásokban reménykedni.
Egész egyszerűen itt több orvosórára, több kapacitásra lenne szükség, ami a fiatalításra kellene épüljön, de ez modellváltás nélkül nem fog menni. Trendivé kellene tenni ezt a szakmát a fiatalok számára, mert így nincs utánpótlás. És azt is tisztázni kell, hogy ki a fenntartó. Nem szabad tovább kerülgetni ezt a kérdést, mert az, hogy gazdag város, szép orvosi rendelő, szegény város, omladozó vakolat, nincs rendben. Annak, hogy mekkora a gazdasági teljesítménye bizonyos területeknek Magyarországon, nem lenne szabad, hogy ennyire befolyásolja a rendszert. Ha a fenntartói kérdés tisztázott, akkor lehet rátérni a finanszírozásra, hogy ki adja rá a pénzt. Amiben több problémát látok, hogy hogyan tudsz fiatal orvosokat becsábítani ebbe a rendszerbe.
A 90-es évek elején ez sikerült. Igaz most ezek a szakemberek vonulnak lassan nyugdíjba, és ettől recseg-ropog még inkább a rends
A 90-es években áramlott a rendszerbe a mostani háziorvosi tömeg nagy része. Az elbeszélések alapján anno az egyik fő motiváló tényező az volt, hogy függetlenedni akartak az államtól. Most meg kell találni, hogy a fiatal generációnak mi lehet a motivációja abban, hogy ezt a pályát válassza, adott esetben kisebb városokba menjen háziorvosnak.
A praxisközösség valós megoldást jelent?
Ez is egy jó irány, hiszen ne feledjük: a közösség tagjai tudják egymást segíteni, húzni, fejleszteni. De a munkaszervezésben is segít, a helyettesítésekben. A háziorvosok már nem tekinthetnek magukra úgy, mint egy kis sziget, mert ők is valaminek a részei. Nem feltétlenül kell mindenkinek külön épületet fenntartani, a meglévő infrastruktúrát jobban ki tudják használni közösen. Közben ösztönözni kell a digitális eszközök, a telemedicina elterjedését. Az hogy
a háziorvosok ne legyenek teljesen leválasztva a kórházakról.
Be lehetne építeni az életpályamodellbe, hogy 4-5 évente, amikor megújítja a szakmai vizsgáját, 2-3 hónapot el kell tölteni a kórházban egy vagy több részlegen. Nem azért, hogy behozzuk a kórházba. Hanem azért, hogy szakmailag lássa, hogy hol tart az egészségügy, mert mindig is a kórház lesz ennek a központja. A másik ok, hogy így látná, hogy a kollégái milyen eseteket küldenek be a kórházba. A környéken jól ismerik egymást a háziorvosok, valószínűleg dolgoztak is már együtt. Így lehet jó közösséget kovácsolni, nem feltétlenül konfrontatív módon, hanem egymás helyzetét közelről ismerve. Nagyon fontos itt a kommunikáció, az irányító és a háziorvosok között, valamint a háziorvos és háziorvos között. Meg kellene találni annak a módját, hogy hogyan alakulhatnak ki jó és erős szakmai közösségek, mert egy fiatal így fog csatlakozni ehhez a rendszerhez.
A járóbetegellátók szintjéről még nem ejtettünk szót.
Pedig az esetükben is az igaz: sokkal erősebb szerepet kellene kapniuk. Magyarországon az látszik, hogy a kórházban a vizitek száma nagyon torz képet mutat más országokhoz képest, és hogy a járóbeteg-ellátásban még lenne potenciál. Ennek több oka is van, többek között a finanszírozási modell. A magyar rendszerben az látszik a többihez képest, hogy
bejön a beteg, továbbmegy a járóbeteg-ellátásba, és sokszor továbbmegy a kórházba. Csúnyán fogalmazva, a kapuőri szerep nem valósul meg.
A cél az lenne, hogy az alapellátásból felfelé ne jöjjön annyi beteg a rendszerbe. Most, szerintem, az alapellátás egy vatta betegállományt termel, nagyon mozgatja a betegeket a rendszerben, miközben orvoshiány van. Sok esetben elég lenne a játóbeteg-ellátásba küldeni a beteget. Ha a járóbeteg-ellátás jobban működne, akkor a rendszer nagyot javulhatna.
Nem véletlen, hogy a magánellátók is kezdetben itt törtek az élre.
Abszolút. Nagyon egyszerű példa, szinte minden ügyintézésnél, mindegy, hogy magán vagy állami, mindenhol van beléptetőrendszer. Több helyen van az egészségügyben is, de miért nincs mindenhol? Ha a beléptetőrendszer össze lenne kötve az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Térrel (EESZT), akkor látnánk betegszintű folyamatokat, és ezekből az adatokból szervezési kérdéseket lehetne megoldani. Az ezzel kapcsolatos pilot programok eredményei azt mutatták, hogy az állami járóbeteg-ellátásban az egy betegre fordított idő átlagosan 3-5 perc. Ebből sokan azt a következtetést vonják le, hogy kevés az orvos. De sokszor az orvos munkaideje volt túl rövid. Ezeket a visszás helyzeteket transzparenciával fel lehet tárni. És ebben az esetben vonzóvá lehet tenni az új szakembereknek a belépést, meg lehet szólítani a fiatal generációt.
Mi várható egy ilyen környezetben a magánellátoktól? Mire számít?
Ha minden így marad, akkor azt gondolom, hogy a magánegészségügyi ellátás Magyarországon platózni fog. Sőt már most platózik.
Nem szűnik meg a zene, csak lelassul. Egy ilyen folyamat pedig a magánellátóknál is változásokat generál, akár konszolidáció formájában is. Szerintem az állam elsődleges érdeke az lesz, hogy egy erős állami egészségügy jöjjön létre, amiben kevesebb lesz a törésvonal, ami ismét konszolidációhoz vezet nemcsak geográfiai, hanem akár fenntartói, vagy más oldalról is. Ha bizonyos változások megszületnek az állami oldalon, akkor felgyorsul az átalakulás és ez hatással lesz a magánszereplőkre is.
Azt is látni az elmúlt időszakban, hogy a magánellátók felől megkezdődött egy útkeresés ennél a méretnél, és elkezdődött az a fajta kommunikáció, hogy vonják be őket jobban az állami finanszírozásba
Azonban az eddig megjelent javaslatok óriási szakmai baklövést jelentenének az állam oldaláról. Nem járna produktivitásnövekedéssel, nem lenne több egészséges ember sem, csak magasabb költség. Amikor valaki a szektorsemlegességről beszél, annak érdemes először kiszámolnia, hogy ez mekkora plusz költséggel járna az állam számára. Ha egyre több területen jelenik meg állami finanszírozottként a magánellátó, akkor mi történik majd az állami kórházzal? Semmi: a kórház mindig ott lesz, azt fűteni kell, azt az orvosórát ki kell fizetni, csak kevesebb beteget fog ellátni. Sőt, mondok rosszabbat. Ugyanaz az orvos ma dolgozik 8 órát, jelenleg olyan bontásban, hogy az államiban van 6 órát, a magánban 2 órát. Mivel az állami rendszerből eltűnnek a szektorsemlegesség miatt a betegek, ezért az arányszám ugyanennél az orvosnál átáll 4-4 órára. A magánellátó ezt úgy is felerősítheti, hogy ráígér az államira órabérben, amiből végső soron egy bérspirál alakul ki. Közben pedig nem lett több gyógyítás, csak drágábban.
Megfelelően kialakított modell hiányában a szektorsemleges finanszírozás egy több 100 milliárdos történet. Az ebbe az irányba mutató trendnek gátat kell szabni.