A magyar egészségügy problémáira egyre nagyobb figyelem hárul. Több felmérés készült az utóbbi hónapokban, amelyek szerint a magyarokat leginkább foglalkoztató, sőt aggasztó három probléma közé került. Az ellátásról mindenkinek van legalább egy – általában horror – története, ami vele, vagy hozzátartozójával esett meg, vagy csak úgy hallotta.
A témát nyáron újra „felforrósította” a belpolitika. Egyre nagyobb teret kapnak érzelmek, sőt indulatok és egyre kevesebbet a józan megfontolás és tények. Nem lehet cél, hogy egy szakmai vita utat találjon a magyar konyhaasztalokhoz. Nem kell minden postásnak, taxisofőrnek, biológiatanárnak vagy operaénekesnek fejből vágnia a GDP-arányos egészségügyi kiadás számait vagy ellátási térképeket rajzolni a stand homokjába. Viszont egy jól működő rendszerben a szakértők – azaz a területet, valamilyen szempontból ismerők – dolga az, hogy feltegyék a jó kérdéseket és találjanak alternatívákat a jó megoldásokra. A politikusoké az, hogy ezt érthetően tálalják, az állampolgároké, hogy válasszanak közülük. Most pár percre kacsintsunk össze, tegyünk úgy, mintha erre lenne esély, különben nem tudunk tovább beszélgetni.
Egyrészt gondoskodnia kellene róla, hogy minél tovább éljünk egészségben. Ez érdeke a magánszemélynek, a családjának, de államnak és a többi magyarnak is. Hiszen, amíg egészséges, dolgozik, GDP-t termel, adót fizet, kulturáltan szórakozik. Másrészt és látni fogjuk, hogy ez nagyon nem ugyanaz, mint az előző: minden állampolgárnak biztosítania kell a számára releváns egészségügyi ellátást, méghozzá úgy, hogy ne jelentsen az igénybe vevő számára aránytalan anyagi megterhelést.
A magyar egészségügy négy nagy baja a következő. Az egészségügy
- eszköztelen, mert nagyrészt nem ő felelős azért, hogy a magyarok korán halnak,
- pénztelen, mert még a visegrádi országokhoz lépest is alulfinanszírozott, hatástalan, mert hatalmi szóval irányítva,
- elavult szerkezetben próbál megfelelni,
- és népszerűtlen, mert még az elfogadható szintű szolgáltatást is rosszul tálalja az ügyfelek felé.