Az orvostechnikai fejlődés okozta költségrobbanás átalakította a hagyományos orvos-beteg viszonyt.

A források felhasználását racionalizáló, átfogó egészségügyi koncepció megalkotására, szakmapolitikai felelősségre, nyílt társadalmi vitára és új társadalmi megegyezésre van szükség ahhoz, hogy megvalósuljon az egészségügyben az össztársadalmi FFF, azaz a feladat–feltétel–felelősség hármas elve. Mindezt Kosztolányi György professzor fogalmazta meg a Magyar Tudományos Akadémia szerdai egészségüggyel foglalkozó rendezvényén. A találkozót az MTA Elnöki Bizottság az Egészségért és az Orvosi Tudományok Osztálya szervezte az Akadémia egészségügyi stratégiai programjának tudományos üléseként.

Hogy milyen modellt választanak az egészségügyben, annak nagy a jelentősége, hiszen olyan súlyos diszfunkciók keletkezhetnek a rendszerben, amelyek mára jellemzővé váltak nálunk, fogalmazott Sinkó Eszter szakértő, a Semmelweis Egyetem menedzserképzőjének igazgatóhelyettese. Beszélt a bismarcki (német) és a beveridge-i (angol) modellről, ezek keveredéséről, illetve sajátos magyar változatukról, többek között az Egészségbiztosítási Alapot említve példaként. Az Alap feletti rendelkezést az NGM gyakorolja, s csupán a költségvetés egyik fejezete. Úgy tűnik, egyre inkább a beveridge-i modell felé közelítünk, hiszen az állam egyre több funkciót vállal magára, miközben az eddig vállalt feladatainak sem tud teljes körben eleget tenni. A szerephalmozás egy monolit, azaz hatalmas, de sérülékeny rendszert hoz létre, s további diszfunkciót jelennek meg. Ilyen például a magas számú elkerülhető halálozás, az iskolázatlan férfiak jóval rövidebb átlagéletkora – amire máshol nincs példa – vagy „az egészségtelenül magas” magánkiadások (egyharmad) a teljes egészségügyi költésekben. Ide sorolható az állandósult kórházi adósság, aminek fő oka a krónikus alulfinanszírozottság, a rendre elmaradó kódkarbantartás. Ez utóbbi hibás üzeneteket „közvetít”, mint például durván fogalmazva: olcsóbb levágni egy beteg lábat, mint kezelni. A szakember szerint kérdés, sikerül-e megakadályozni, hogy kettészakadjon a rendszer szegény- és gazdagellátásra, s azt, hogy az orvosok elvándoroljanak, immár a magán egészségügybe (hivatkozott az orvosi kamara 2017-es felmérésére).

Keveset tudunk a magánellátókról, nincsenek adatok, de ezen segíthet majd az EESZT kiterjesztése a magánszolgáltatókra is, fogalmazott Kincses Gyula, egészségpolitikai szakértő, aki a magánellátás trendjeit vázolta fel. Kiderült, hogy a járóbeteg-ellátásban már alacsonyabb a közfinanszírozott ellátás aránya és az engedélyezett óraszám a magán szektorénál. Mint mondta, ez már nem választékbővítés, hanem érdemi kínálat. Ám egyelőre nem állt össze rendszerré, itt sem garantált az igénybevétel indokoltsága és az ellátás adekvenciája. Úgy vélte, szükség van a szabályozására, hiszen a spontán folyamatok az egészségügy kettészakadását okozzák, holott egyetlen egészségügy van, amelynek mindkét szektor fontos szereplője.

Nem az egészségügy termeli leghatékonyabban az egészséget, hiszen fontos szerepe van az oktatásnak, a tömegsportnak, de a jó utaknak és a jólétnek is Kovács József professzor szerint. Egyes kutatások azt mutatják, hogy a minél több pénz sem biztosan segít az egészségügyi rendszeren, általában a GDP 10 százaléka az egészséges arány. Az orvostechnikai fejlődés okozta költségrobbanás átalakította a hagyományos orvos-beteg viszonyt. A költségtudatosság az orvost alulkezelésre ösztönzi, s arról kell döntenie, ki mit nem kap meg. A sorrendbe sorolás lehet „kemény”, amikor megmondják a betegnek, mit nem tudnak neki nyújtani, de lehet „puha”, amikor a kritériumokat elhallgatják. Ez esetben a beteg az alulkezelés ellen nem tud védekezni, hiszen nem tudja, mit nem kap meg. Kérdés az is, hogy fel kell-e világosítani a beteget. Nincs jó megoldás a professzor szerint, de egy biztos: az orvosnak továbbra is a beteg oldalán kell állnia.

Az előadásokat záró vitában Éger István, a MOK elnöke sokadszorra sürgette az egészségtan oktatás bevezetését, illetve a paraszolvencia megszüntetését. Mint mondta, itt a történelmi pillanat, az a ciklus, amikor ki lehet vezetni, különben meghal az orvosképzés, s a fiatalok számára nem lesz vonzó közfinanszírozott ellátásban dolgozni.