Ülök a reggeli stúdióban, velem szemben a riporter. Kérdezi: „De hát Elnök Úr, kivel akarnak tárgyalni? Az Orbán Viktorral?" Mondom neki: akár. Vagy bárkivel, aki politikailag és gazdaságilag egyaránt kellően kompetens. Aki képes és hajlandó eldönteni, hogy az egészségügy nemzetstratégiai kérdés, és akképpen is kell kezelni.
A tavaly tavaszi parlamenti választások óta a korábbi - valóban jó eredményeket hozó és továbbiakkal határozottan kecsegtető - tárgyalások megszakadtak, és csak néhány hete-indultak újra, nagy nehezen. A kormányzati tárgyalófél pályája azonban rendkívül kötött, korlátozott.  Az érdemi továbblépés körvonalait -  legalábbis az orvosokat érintően - nem látjuk. A következő évek sajtóban megszellőztetett költségvetési számai semmi jelét nem mutatják annak, hogy az egészségügy kiemelt figyelmet kapna. Sőt, éppenséggel további mellőzöttségére mutatnak. A MOK OKGY őszi  állásfoglalása újfent csak visszhang nélkül maradt.

A fogorvosok ismét lázadnak. Igazuk van. Orvoscsoportok alakulnak világmegváltó szándékkal, a teljes megújulás víziójával. A megújulás kulcsát köztestületünk radikális megváltoztatásában vélik megtalálni, az egészségügy szinte minden bajáért a Magyar Orvosi Kamarát okolva. Ez persze fatális tévedés, hiszen aki az elmúlt évtized eseményeit gondosan követte, ismernie kell a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztaltól a Deklarációig, elemző szakkönyvig terjedő munkát, testületi dokumentumok sorát, és egyáltalán mindazt, amit - nem kevés eredményt is elérve - eddig a Kamara a törvény által rászabott rendkívül szűk keretek között végzett. Ha viszont eltekintünk a Kamarát dehonesztáló téves paradigmától, a méltatlankodó orvosok egészségügyi problémaleltára szintén helytálló.

Érthetetlen, hogy az egyre átlátszóbb folyamatos sikerkommunikáción túl miért nem tesznek hatékony lépéseket a betegellátás sok helyen akár tarthatatlannak minősíthető megjavítása érdekében. A folyamatos munkaerőhiány dacára miért diszkriminálják egyre durvábban azokat, akik nyugdíjasként munkát vállalva igyekeznek betömködni az egyre több tátongó űrt? (Január 1-jétől kétszer annyi közterhet fizet egy nyugdíjas nővér, orvos, ha tovább dolgozik, mint a portás, aki nyugdíj mellett felügyeli a bejáratot.) Miért nem értik meg, hogy a köz-és a magánegészségügy agyonragozott szétválasztása reménytelen és elképzelhetetlen a közfinanszírozott rendszer stabilizálása nélkül. Az utóbbi évek gazdasági eredményei, még a közeljövőre prognosztizált lassulásra is figyelemmel, bőségesen, mondhatni többszörösen is lehetővé tennék az egészségügyi költségvetés rendbetételét, felzárkóztatását legalább a V4-es szintre, a múlt szégyenletes örökét hordozó paraszolvenciarendszer végleges kiírtását. Minden adott ahhoz, hogy a dolgok helyére kerüljenek. Csak egy dolog hiányzik: hogy megértsék. Mert nem értik! Még mindig nem értik!

Vajon még meddig?!