Aki nem szorul kórházi ellátásra, ne feküdjön kórházban, ne az egészségügyi ellátórendszert terhelje – tulajdonképpen lecsupaszítva ez a lényege annak törvénymódosításnak, amiről a parlament most tárgyal, és amit nyilván el is fogad majd. A képviselőkön keresztül a kormány a szociális törvény módosításával akarja elérni, hogy azt a több tízezer embert, akik jelenleg a kórházak elfekvőként elhíresült osztályain fekszenek, a jövőben szakápolási központokba helyezzék át. Bár ez az intézményi forma egyelőre nem is létezik, a törvénymódosítás várhatóan januárban hatályba lép.
Régi javaslat újratöltve
Amiről hat évvel ezelőtt még nyíltan beszélt a kormány, azt most mindenféle előzetes szakmai egyeztetés és társadalmi vita nélkül látszik megvalósulni: szétválasztják az egészségügyi és a szociális ellátást. Még 2016-ban az akkori egészségügyi államtitkár, Ónodi-Szűcs Zoltán egyik vállalása éppen a szociális és az egészségügyi ellátás szétválasztása volt, mondván, a krónikus ágyak többségén konkrétan szociális ellátás folyik. Méghozzá úgy, hogy a bennfekvések indoklásához számos labor- és egyéb vizsgálatokat végeztetnek az intézmények.
Ez így nem mehet tovább
– fogalmazott az egészségügy akkori első számú vezetője, hozzátéve: nem az a cél, hogy ezeket az embereket „lepasszolja” az egészségügy, hanem egy ma még nem létező új ellátási forma, a tartós szakápolás létrehozása. Az úgynevezett szakápolási központok létrehozásával a fogadó oldal is egyetértett, mint az akkori szociális államtitkár, Czibere Károly érvelt: EEz a cikk a Net Média Zrt. tulajdona. Minden jog fenntartva.
Európában egyedülálló, hogy semmilyen kapcsolat nincs az egészségügyi és a szociális rendszer között, és ezen változtatni kell.
A terv az volt, hogy az átmenet fokozatos lesz. Ahol a kórházakban fizikailag is le lehet választani az akut részlegekről a krónikus és az ápolási osztályokat (ezek lényegében ugyanazt a funkciót látják el más elnevezés alatt), ott helyben kialakítanak ilyen szakápolási egységeket. Emellett viszont uniós forrásból országszerte létrehoznak szakápolási központokat.
Az ambiciózus elképzelésekből aztán semmi nem lett, és úgy tűnt, az egész kérdés le is került az asztalról. Egészen mostanáig meg is feledkeztünk a kérdésről, amikor látszólag a semmiből került bele - mint légy a levesbe - az „egészségügyi tárgyú törvényeket” módosító salátatörvénybe a szociális törvény ez irányú módosítása. A legyes hasonlat nem túlzás, mert nagyon úgy tűnik, hogy 2016-hoz képest egy jottányit sem vagyunk előrébb, ami a törvény megvalósíthatóságát illeti.
Honnan lesznek dolgozók?
Az országban továbbra sem működik jelenleg egyetlen szakápolási központ sem, amelybe ráadásul egy korábbi szakmai anyag szerint jócskán kellene szakember: 100 főre 15 szakápoló és 1 vezető szakápolót írtak akkor elő, és azt, hogy a szakápolási tevékenységet végzők közül mindenkinek szakképzettnek kell lennie.
Ma azonban az egészségügyben is komoly kihívás a nővérhiány, és bár a mostani törvénymódosítás szerint az ápolási/krónikus osztályokon dolgozók is átkerülnének a szociális ágazatba, kérdés, akarnak-e. A jogszabály-módosítás szerint ugyanis bár az illetményük nem lehet majd kevesebb, mint az átadás-átvételt megelőző 6 havi bérük, és továbbra is vonatkoznának rájuk az egészségügyi ágazati illetmény-előmeneteli szabályok, önként senki sem vállalja a bizonytalanságot, hiszen a kormány egy újabb törvénymódosítással bármikor elkaszálhatja az új rendszert.
Nem szólva az egészségügyisek megjelenése okozta irdatlan bérfeszültségről a szociális ágazatban: a KSH adatai szerint amíg a teljes munkaidőben foglalkoztatott
- szakápolók és ápolók bruttó bére 2021-ben 492 ezer forint volt,
- míg egy szociális gondozó/szakgondozóé 307 ezer forint.
A különbség még ordítóbb, ha a teljes ágazatokat nézzük, e szerint
- az egészségügyben foglalkoztatott bruttó havi átlagkeresete tavaly 552 ezer forint volt,
- a szociális területen dolgozóké azonban mindössze 211 ezer fo
Kisvárosnyian az elfekvőkben
Nézzük, miről is beszél a törvénymódosítás pontosan. Jelenleg az egészségügyi ellátáson belül, konkrétan a kórházakban nagyjából 10 ezer ágyon ápolnak idős és/vagy krónikus betegeket. Ezeket az ápolási vagy krónikus osztályokat hívja a köznyelv elfekvőknek, és a korántsem hízelgő elnevezés sajnos nem alaptalan.
Az ezeken a részlegeken elhelyezett betegeknek ugyanis nagyon nagy arányban ez az utolsó evilági tartózkodási helyük: a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő adatai szerint a krónikus osztályok betegeinek 30-35, míg az ápolási osztályok pácienseinek átlagosan az 50 százaléka ott is hal meg. S nagyon sok emberről beszélünk: a Covid-pandémia előtti utolsó békeévben, 2019-ben majdnem 80 ezer beteg feküdt ilyen osztályokon az ország kórházaiban, és számuk 2021-ben is csaknem 50 ezer volt.
Ez a kisvárosnyi ember ráadásul rengeteg ideig „élvezi” a kórházak vendégszeretetét, a NEAK adatai szerint átlagosan három hónapon át is, ami azt jelenti, hogy sokan fél-egy évre, sőt, előfordul, hogy évekre is az elfekvőkben ragadnak.
Öregen, betegen, kiszolgáltatottan
Az elfekvők – vagy akár a szakápolási központok – létjogosultságát sajnos demográfiai és társadalmi okok magyarázzák. Az idős emberek családja nagyon sokszor nem tudja, vagy nem akarja hazavinni az idős hozzátartozót, mert nem tudja számára biztosítani az otthoni ápolást. Az is gyakori, hogy a kórházból egyszerűen nem tudják hazaküldeni az idős ápoltat, mert nincs senkije.
Minél idősebb valaki, annál nagyobb a valószínűsége, hogy egyedül vagy valamilyen intézetben él, ezt mutatják legalábbis a 2011-es népszámlálási adatok. Míg a 60-64 évesek 75%-a, addig a 90 év felettieknek csak a 34%-a él családban. A statisztikák szerint a 65 éven felülieknek több mint az egyharmada, a 73 év felettieknek pedig több mint a fele egyedül él. A 60 év feletti lakosság 2,7%-a, 63 ezer ember lakott intézetben 2011-ben. Tartós elhelyezést biztosító szociális intézményekben – döntően idősek otthonában – közel 54 ezer időskorú élt.
Jelenleg a szűken vett 9,7 milliós népességből a 65+-osok száma majdnem 2 millió, vagyis meghaladja a 20 százalékot, s ez az arány a KSH előrejelzései szerint is évről-évre rosszabb lesz: már 2032-re meghaladja a 21,5 százalékot, 2042-re, vagyis röpke 20 éven belül 25 százalékra nő, vagyis a lakosság egynegyede nyugdíjkorú lesz.
Az életkor önmagában még nem lenne feltétlenül probléma, de a magyarok egészségi állapota alapjában véve is rossz: a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) nyilvántartásában 2 millió 653 ezer krónikus beteg szerepel. A háziorvosoktól kapott adatok szerint Magyarországon ma ennyi embernek van magas vérnyomása, szívbetegsége és/vagy krónikus tüdőproblémája, illetve cukorbetegsége.
Mégpedig sok esetben még a nyugdíjkorhatár betöltése előtt, a statisztikák szerint ugyanis 2020-ban született magyar nők átlagosan csak 63,5, míg a férfiak mindössze 61,6 egészségben töltött évre számíthatnak, és bár ez sokkal jobb arány, mint évtizedekkel ezelőtt, de az Európai Unióhoz nem sikerült felzárkózni, ahol ez az arány a nők esetében átlagosan 64,5, a férfiaknál 63,5 év.
Idősebb korban gyakori a halláskárosodás, a szürkehályog és a fénytörési hibák, a hát- és nyakfájdalmak, a krónikus tüdőbetegség, a csontritkulás, és ezzel a törés, valamint a depresszió és a különféle demenciák is. A tipikusan az idősekre jellemző Alzheimer-kór gyakorisága a halálokok között drámai mértékben emelkedett.
A 2011-es népszámlálási adatokból azt is tudjuk, hogy a 2,3 millió 60 éven felüli honfitársunk 40%-a, több mint 900 ezer ember vallotta magát tartósan betegnek. Az időskorú tartós betegek harmadát a betegség a mindennapi életben, több mint negyedét a közlekedésben, több mint tizedét az önellátásban (pl. öltözködés) akadályozza. Az életkor növekedésével az akadályozottság is egyre gyakrabban fordul elő.
Durván nő az eltartottsági ráta
Minél magasabb a népességen belül az inaktívak aránya, annál nagyobb az eltartottsági ráta. Az idős népesség eltartottsági rátátja – vagyis a 65 éven felüliek aránya a 15-64 évesekhez viszonyítva – 1990 óta a mutató lassan, de egyenletesen emelkedett. Az előreszámítás szerint a következő években inkább stagnálni fog, a 2030-as évek második felétől pedig folytatódik az emelkedés. 1990-ben 20 százalék volt, jelenleg 31,8 százalék, 2055-ben pedig már 50 százalék lesz. 2021-ben 326 időskorú jutott ezer 20-64 éves emberre, 2070-ben, amikor az előreszámítások szerint 61,2% lesz az időskorú eltartottsági ráta, már 612:1000 lesz az arány.
Nem véletlen, hogy a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének friss tanulmánya szerint is az elöregedés lesz Magyarország számára is az egyik legnagyobb kihívás a következő évtizedekben, akár javul a termékenység és több gyerek születik, akár nem. Az elemzés szerint tehát akár több gyerek születik a jövőben, akár kevesebb, az időskori eltartási ráta növekedése miatt érdemes minél hamarabb felkészülni a nagy létszámú idősebb korosztály „fogadására”.
Pintér Sándor és Pintér Sándor egyeztet
Az idős, beteg, ápolásra szoruló emberek valószínűleg nem feltétlenül olyan „fogadásra” gondoltak, amilyen a mostani törvénymódosítás alapján vár rájuk. Még akkor is, ha az indoklásba olyan eufemisztikus mondatokat sikerült írni, mint hogy „a szociális intézmény teljes ellátást – fizikai, mentális és egészségügyi gondoskodást – nyújt lakóinak, emellett személyes igényeiknek megfelelően otthon-jelleget biztosít számukra”.
A törvény szerint ugyanis például a leendő szakápolási központokban térítési díjat kell majd fizetni, aminek az összegét az ún. intézményi térítési díjból számítják majd ki, mégpedig jövedelem- és vagyonnyilatkozat alapján. A térítési díj ugyan a jövedelem 80%-át nem haladhatja meg, és a jogszabály azt is kimondja, hogy akinek nincs jövedelme, azt is el kell látni, de az összeg egyelőre ugyanolyan sötét ló, mint az, hogy mégis hová kerülnek majd a kórházakból ezek az emberek.
A törvénytervezetből annyit lehet tudni, hogy a kórházi szakorvosok hatásköre lesz majd dönteni az érintett betegek áthelyezéséről „a szakápolási szükséglet vizsgálata alapján”. A páciens – vagy a gyámja – eldöntheti, hogy elfogadja-e az áthelyezést. Ha nem, és nem szorul kórházi ellátásra, „a szakellátást végző orvos az otthonába bocsátja”.
Az elképzelések szerint a kórházakból folyamatosan kerülnek majd át a páciensek a szakápolási központokba, ahol soron kívül fogadniuk kell a szakorvosi javaslatra érkező betegeket. S hogy mindenki megnyugodjon, az átadó és a befogadó intézményeket az egészségügyért felelős miniszter a szociálpolitikáért felelős miniszterrel egyetértésben rendeletben határozza majd meg, vagyis tulajdonképpen csak Pintér Sándornak kell dűlőre jutnia önmagával.