Magyarország naponta 4300 forintot fordít egy bevándorló ellátására, ami több, mint egy minimálbéren foglalkoztatott egynapi keresete – hangsúlyozta a Magyar Időknek adott interjújában az emberi erőforrások minisztere. Balog Zoltán úgy nyilatkozott, szeretné béremelésre fordítani az egyetemeken a kancellári rendszer bevezetésének köszönhetően elért megtakarításokat, és kiemelte: folytatni kell az egészségügyben és a szociális szférában megkezdett bérfelzárkóztatást.
– A napi események fényében megkerülhetetlen kérdés a bevándorlás. Babarczy Eszter nyílt levélben fogalmazta meg személyeskedéstől sem mentes kritikáit önnek a témában. Mi erről a véleménye?
– Azt mindenképp kiemelem, hogy a levél íróját személy szerint tisztelem. Amikor a balliberális oldal kormányzott, ő azon kevesek közé tartozott, aki meghallgatta a másik oldal, azaz a mi véleményünket is. Ugyanakkor abban az értelmiségi betegségben szenved, hogy ha valaki nem úgy segít és gondolkodik a bevándorlókról, mint ő, akkor azt el kell ítélni, meg kell bélyegezni. Ezt a hozzáállást visszautasítom. Babarczy Eszter azon felvetésére, hogy hol vannak a katolikusok és a reformátusok a bevándorlókat segítők közül, azt tudom mondani, hogy ők is ott vannak az önkéntesek között, csak nem írják ki a homlokukra, hogy katolikusok vagy reformátusok. Arra a költői kérdésére, hogy a miniszter református közössége miért nem segít, csak azt tudom mondani, hogy a református egyháznak húsz éve működik egy missziója, amely a menekülteken segít. Több száz migránscsalád integrációját segítették elő az elmúlt időszakban. Annak a közösségnek a tagjai, amelynek én a lelkipásztora voltam, folyamatosan kint vannak a terepen, és ételt, ruhát osztanak a rászorulóknak. Ennek a segítségnyújtásnak az emberi oldalára nagyon büszke vagyok.
– Hogyan éli meg ezt a helyzetet miniszterként?
– Miniszterként azt kell mondanom, hogy a magyar államtól a menekülteknek járó segítséget a kijelölt befogadóállomásokon kell megkapniuk, nem a Keleti pályaudvaron. Fejenként 4300 forintot költünk naponta a bevándorlókra, ami arányaiban magasabb a minimálbér napi összegénél, amiért egyébként a magyaroknak még meg is kell dolgozniuk. Ezért a nyílt levélben az állami szervek működését kritizáló megjegyzés a vádlók tájékozatlanságról árulkodik. Hozzá kell tennem, hogy engem is megráz az emberi szenvedés látványa, mélyen foglalkoztat az, hogy ebben a helyzetben mi a miniszternek, a politikusnak és mi a keresztény embernek a kötelessége. Bennem is feltámad az azonnali segíteni akarás, amikor elesetteket látok, ugyanakkor miniszterként azt várom az államtól, hogy védje meg az országot attól a tehertől, amelyet a migránshullám okoz most és várhatóan a következő években, évtizedekben is.
– Vívódik-e egymással e kihívás miatt Balog Zoltánban a lelkipásztor, illetve a miniszter?
– A vívódást sokaknál tapasztalom. Azoknál is, akik ételt, ruhát adnak. Mindannyian segíteni szeretnének, de nem mindegy, hogy miként. Jól kell segíteni. Ha mi a migránsokat arra bátorítjuk, akár emberbaráti cselekedetekkel is, hogy jöjjenek nyugodtan, mert itt szívesen látják őket, hibát követünk el, mert csalódni fognak. Nem szabad becsapnunk őket, ahogyan teszi ezt az a média, amelyik a televíziókban és az interneten keresztül folyamatosan azt a képet erősíti bennük, hogy itt az Európai Unióban Kánaán van. Vagy ahogyan az embercsempészek csapják be őket, akik dokumentáltan évi 16 milliárd dollárt keresnek ezeken az embereken. De úgy gondolom, akik ilyen messze eljöttek az otthonuktól, saját magukat is becsapják, amikor azt gondolják, jobb elmenni, mint maradni. Akinek veszélyben az élete, az persze menekül, de alig várja, hogy visszatérhessen. Ismerek ilyen családokat is.
– A háború sújtotta területekről érkező valódi menekülteken kívül itt vannak a gazdasági bevándorlók.
– Igen, és ez utóbbiak vannak többen. Ezt az is bizonyítja, hogy a hozzánk érkezőknek csak a 30 százaléka állítja magáról, hogy szír, annak ellenére, hogy Németország kijelentette, a szíreket befogadja. A döntés azzal kapcsolatban, hogy ki hol szeretne élni, természetesen szabad döntés, de azoknak is meg kell adni a szabad döntés jogát, akiknek be kellene fogadniuk az érkezőket. Számos példa bizonyítja, hogy Magyarországnak megvan az integrálóképessége. Legutóbb például az egyik városban részt vettem egy ünnepségen, ahol egy korábban hozzánk menekült és itt letelepedett szír orvost avattak díszpolgárrá, aki az elmúlt években, évtizedekben jelentős szerepet vállalt annak a városnak az életében. Könnyes szemmel beszélt Magyarország, a város szeretetéről. Ez is azt mutatja, hogy tudunk segíteni, ám egy ilyen menekültáradatot, ami megingathatja Európa etnikai, vallási, kulturális identitását, nem tudunk és nem is akarunk kezelni.
– Milyen kulturális, vallási problémákat vet fel az Európát sújtó bevándorlási hullám?
– A kérdés nem választható el a rövid távú gazdasági érdekektől. Azokról a nyugati országokról van szó, amelyek olcsó munkaerőt akarnak, a szakképzettséget nem igénylő foglalkozásokban munkaerőhiányban szenvednek, mert ezeket a munkákat egy angol vagy francia már nem akarja elvégezni. Ők lehetőséget látnak a bevándorlásban. Egy nagy németországi multinacionális iparvállalat egyik vezetője a cég magyarországi közgyűlésén elmondta: nagyon jó, hogy ezek a bevándorlók, akik 18-19 éves, életerős fiatalok, elvégzik azt a munkát is, amit a német fiatalok már nem szívesen. Ráadásul a taníttatásukra sem kell pénzt költeni, csupán egy rövid átképzés szükséges számukra. Tehát nagyon költséghatékony munkaerőt jelentenek. Majd ugyanez az ember a Bonn városának Tannenbusch nevű részén élő muszlimokról azt mondta, hogy elképesztő dolgokat művelnek, oda még a rendőrség sem mer bemenni, gyakorlatilag az iszlám törvénykezés szerint élnek, a síiták és a szunniták egymással háborúznak. Minden nem muzulmán vallású ember menekül a környékről. Én csak annyit kérdeztem tőle, hogy ezt a két tételt akkor hogyan tudja összeegyeztetni.
– Mi lesz így Európa önazonosságával?
– Ezek a bevándorlók olyan módon fogják megváltoztatni a kontinens kulturális öntudatát, arculatát, ami felgyorsítja az identitásvesztésünket. Ezért árnyaltan kell megközelíteni a kérdést. Nem lehet csak a rövid távú gazdasági érdekeket szem előtt tartani. Ettől függetlenül a szívszorító egyéni sorsokon segíteni kell, én büszke vagyok arra, hogy a közösségem ezt meg is teszi. Azonban az sem hallgatható el, hogy ebben az átrendeződésben a kereszténység még inkább védelemre és védekezésre szorult. Alig esik szó Európa keresztény gyökereinek megtartásáról, ami elsősorban nem is vallási, hanem kulturális, civilizációs kérdés. Ha már nem tudjuk, kik vagyunk s miért vagyunk azok, akik vagyunk, akkor arra sem leszünk képesek, hogy másokat integráljunk. Pedig annak természetesnek kellene lennie, hogy aki ide jön, annak kötelessége beilleszkedni és alkalmazkodni az itt uralkodó törvényekhez.
– A menekültáradat számos területre, így az ön tárcájához tartozó egészségügyi és szociális ellátórendszerre is rendkívüli terhet ró, és ez csak súlyosbodhat, ha a helyzet nem enyhül.
– Most még ott tartunk, hogy a menekültek többsége átvonul az országon, így az ellátórendszerek és azok költségvetései még bírják a nyomást. Előbb-utóbb azonban a kiadások elérik azt a szintet, amikor már fel kell tenni a kérdést: honnan vegyünk el pénzt a menekültek ellátására?
– Abból a támogatásból, amit az Európai Unió Magyarország számára biztosít, illetve biztosított a migráció kezelésére, kért-e, fog-e kérni a tárca?
– Az egészségügyi ellátásra egyelőre nem kértünk többletforrást, a gyermekvédelmi rendszerben viszont szükség lehet erre, miután már ezres nagyságrendben regisztráltunk menekült gyerekeket. Egészen pontosan olyanokat, akik 18 éven alulinak mondták magukat, mert azt tudni kell, hogy sok közöttük a „szakállas gyerek”, és ezt szó szerint kell érteni. Azért mondja, hogy gyerek, mert így speciális ellátásra jogosult. A fóti gyermekvárosban folyamatosan átlagosan 100-150 migráns fiatal ellátásáról gondoskodunk, de ők is állandóan cserélődnek, a többségük ugyanolyan gyorsan jön, majd távozik, ahogyan a felnőtt bevándorlók.
– A migránsok egészségügyi ellátásával kapcsolatban egy kormány számára készült jelentésben önök azt írták: meg kellene fontolni, hogy arra az időre, amíg a migránsok az egészségügyi szűréseken át nem esnek, illetve a szükséges védőoltásokat meg nem kapják, korlátozzák a mozgásukat. Erről azonban a migrációval kapcsolatos kormányintézkedések között nincs szó. Ennek az az oka, hogy, mint említette, egyelőre tranzitországnak számítunk a migrációban?
– Igen, mindössze erről van szó. Amit azonban az ön által említett javaslatban írtunk, abban továbbra sincs változás: a migránsok legfeljebb 5-10 százaléka vesz részt a kötelezően elrendelt szűrővizsgálatokon. Az ittlétük járványügyi kockázatot jelent, amelynek kezelésére természetesen fel vagyunk készülve, de ez indokolttá teheti az említett lépéseket.
– Ha már egészségügy: megvan a jelöltje az augusztus végén váratlanul lemondott egészségügyi államtitkár, Zombor Gábor helyére?
– Több jelöltem is van, és már beszélgettünk is a miniszterelnök úrral arról, hogy ki az, aki egyszerre tudná vállalni a rendszer működtetését és a szükséges átalakításokat, illetve aki világossá tudná tenni, hogy az elkövetkező éveknek az alapellátás megerősítéséről kell szólnia.
– Azokra az intézkedésekre gondol, amelyeket a parlament idén nyáron fogadott el az alapellátási törvény keretében?
– Az alapellátási törvényben az elveket fektettük le, az annak nyomán kidolgozandó kormány- és miniszteri rendeletekben kell meghatározni a végrehajtáshoz szükséges lépéseket, eszközöket, majd a terveket végre is kell hajtani. Olyan embert keresünk, aki képes ennek irányítására, hogy megerősítsük az alapellátást, és ezzel többek között a háziorvosok kapuőri szerepét, hogy minél kevesebbet menjünk kórházba. Korábban kevesebb figyelem irányult erre a területre, mára már megközelíti a kétszázat a tartósan betöltetlen háziorvosi praxisok száma. A kórházi területen is van teendő, gondolok itt például a folyamatos adósságkezelésre. A fekvőbeteg-ellátásban ugyanakkor az elmúlt években mintegy 500 milliárd forintos infrastrukturális és gép-műszer beruházás történt, ami példa nélküli. Itt a kapacitások finanszírozása és optimalizálása a feladat, hogy mindenki a legjobb ellátásban részesüljön.
– Szavai alapján akár Beneda Attila is esélyes lehet az államtitkárság vezetésére, aki jelenleg megbízottként irányítja az ágazatot, hiszen az ő szakterülete éppen az alapellátás. Mikorra várható a döntés?
– A frakcióval való konzultáció, azaz mindenképpen a jövő heti kihelyezett frakcióülés után dől el a kérdés.
– Nehéz terület az egészségügy, amit az is jelez, hogy több forrásból is hallottuk már, szívesen szabadulna tőle. Sokan lobbiznak is egy önálló egészségügyi tárca mellett.
– Valóban, sokaknak presztízskérdés, hogy legyen önálló egészségügyi minisztérium. Ezt bizonyos szempontból meg is tudom érteni, hiszen ez akár ki is fejezheti egy terület súlyát. A miniszterelnök azonban ragaszkodik ahhoz, hogy egyben maradjon a tárca, a kormányzás pedig nekem sem kívánságműsor. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának irányítását kaptam feladatul, ezt kell elvégezni, én pedig elfogadom és képviselni is tudom a kormányfő érveit. A szociális, az egészségügyi és az oktatási intézményrendszer jelentős részének állami kézbe vétele után most vagyunk először abban a helyzetben, hogy egységes elvek szerint tudjuk átalakítani a nagy ellátórendszereket, ami hatékonyabbá teszi azok működését.
– Az alapellátást és a kórházi adósság kezelését említette mint a következő időszak fő feladatait, de megkerülhetetlen az egészségügyi dolgozók bérhelyzetének javítása is. Mit kell, lehet tenni annak érdekében, hogy az orvosok, nővérek úgy érezzék, érdemes itthon, illetve a szakmájukban maradni?
– Emelni kell a béreket. Szeretnék mindenkit emlékeztetni, hogy szeptemberben már emelt összegű mozgóbért kap mintegy 43 ezer nővér és 18 ezer orvos, akiknek a jövedelme így átlagosan bruttó 5-15 ezer, illetve 20-25 ezer forinttal emelkedik. Ez év közepétől az állam magára vállalta a rezidensképzés teljes költségét, ami azt jelenti, hogy nem a kórházaknak kell a rezidensek bérét és a képzés költségeit fizetniük. 2016. január 1-jétől pedig havonta mintegy bruttó 405 ezer forint lehet a fiatal szakorvosok bére, így nem csökken az ösztöndíjprogramokból kilépők fizetése. De tovább kell menni ezen az úton, hiszen az orvosok és ápolók itthon tartása az egészségügy működőképessége szempontjából kulcskérdés.
– Mondhatjuk tehát, hogy folytatódik a megkezdett bérrendezés?
– Igen.
– A szociális ágazatban is? A területen dolgozók szeptemberben több tízezer forintos bérkiegészítést kaptak, ám a szakszervezet ezt kevesli, és még ebben a hónapban sztrájkra készül. A helyzet azért is aggályos, mert a Fővárosi Törvényszék a szociális ágazati sztrájkbizottság javára döntött, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy esetleges munkabeszüntetés idején nem kell elégséges szolgáltatást sem biztosítaniuk.
– A bíróság döntését megtámadtuk, hiszen itt nehéz élethelyzetben lévő, illetve önmagukat ellátni nem tudó emberekről van szó, akikről sztrájk idején is gondolkodni kell. Bízom benne, hogy a bíróság felül fogja bírálni a döntést. Azt is remélem, hogy a szociális dolgozók érdekeit védőkben van annyi józanság, hogy ők ezt ugyanígy gondolják, és azt az irányt is látják, ami felé haladunk. A célunk a szociális életpálya bevezetése. Ehhez azonban, a segélyezési rendszerhez hasonlóan, a szociális ellátások területén is meg kell határozni, mi az, ami az állam feladata, mit biztosíthat méltányosságból, illetve hogy mindezt milyen ellátórendszerrel látja el, ahhoz pedig mennyi emberre van szüksége. Ettől nem vagyunk messze, a jövő évben ebben a kérdésben is döntés születhet. A szociális ellátórendszer működésének stabilizálásához rendezni kell az állam, az önkormányzatok, az egyházak, a civil szervezetek és a magánszféra közötti munkamegosztást is, mégpedig úgy, hogy mindinkább enyhítsünk a területi különbségeken.
– Többször is beszélt arról, milyen fontosnak tartják, hogy megállítsák az ország kettészakadását. Mik a konkrét elképzelések?
– Fontos kormányzati törekvés az ország keleti, illetve nyugati fele közötti különbség csökkentése, ennek érdekében pedig egy differenciált szociális és egészségügyi ellátó-, illetve köznevelési rendszer kialakítása. Ahol nagyobb a baj, a szükség, oda több erőforrást kell összpontosítani.
– Hogyan kell ezt a gyakorlatban elképzelni? Nem tudunk a leszakadó régiókba több iskolát, egészségügyi intézményt építeni, vagy orvost, tanárt küldeni.
– Miért ne tudnánk?
– Mert például az üres háziorvosi praxisok, amelyek nagyrészt éppen az elmaradott régiókban találhatók, annak ellenére nem vonzzák az orvosokat, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár több millió forinttal támogatja az ezekre a helyekre jelentkezőket.
– Addig kell próbálkozni, amíg ezek az állások vonzók nem lesznek. Ezért is teremtettük meg például annak a jogszabályi lehetőségét, hogy az önkormányzatok eltekinthessenek az iparűzési adó megfizetésétől az egyébként magánvállalkozásban működő praxisok esetében. De azokkal a műszerbeszerzési pályázatokkal is ösztönözni szeretnénk az orvosokat, amelyeknél előnyben részesítjük a hátrányos térségekből pályázókat.
– A szociális ellátásban vagy az oktatásban, ahol nem vállalkozók dolgoznak, milyen ösztönző rendszereket tudnak működtetni?
– Anyagi és erkölcsi megbecsüléssel egyaránt motiválnunk kell azokat, akik a leszakadó régiókban dolgoznak ezeken a területeken. Nagyon nagy különbségek vannak például egy budapesti tanárra és egy hátrányos helyzetű térségben tanítóra jutó gyerekek száma között. Oda kell tenni a plusz erőforrásokat, ahol nehezebb helyzetben dolgoznak a pedagógusok. Az integrált pedagógiai rendszerben például azok a tanárok, akik mentorálást, egyéni fejlesztést vállalnak hátrányos helyzetű diákoknál, többletjuttatásban részesülnek. Ezt a rendszert tovább kell erősíteni. Az Útravaló ösztöndíjprogramban szintén plusztámogatásban részesülnek a részt vevő diákok mellett a mentoráló tanárok is. Az elmaradottabb településeken nagyon fontos az infrastruktúra-fejlesztés is. Megfelelő iskolabusz-hálózattal olyan iskolaközpontokat kell létrehozni, ahol négy-öt település diákjai 21. századi színvonalú tantermekben és eszközökkel tanulhatnak, és modern tornatermek, uszodák állnak a rendelkezésükre. Ezek a beruházások erősítik a helyi kötődést, a helyi közösség megtartóerejét, és csökkentik az elvándorlást.
– Az iskolaközpontokkal kapcsolatos elképzeléseknek némileg ellentmondani látszik, hogy ma van olyan iskola, ahol alig egy tucat gyerek tanul.
– Véleményem szerint ez egy szükséges luxus. Az oktatásfinanszírozással foglalkozók ezt egyszerűen pénzkidobásnak tartják, én azonban a helyi kötődés erősítése szempontjából alapvetően fontosnak gondolom, hogy ha egy általános iskolás gyerek szülei azt akarják, akkor oda járhasson iskolába, ahol lakik, mert egy életre meghatározza, hogyan gondol saját magára. Ahol ezt nehezebb elérni, fenntartani, oda több segítséget kell adni.
– Sokan támadják a Klebelsberg Intézményfenntartó Központot (Klik), amely iskolák anyagi és szakmai lehetőségei közti különbségek felszámolására jött létre.
– Az állami intézményfenntartás rendszerének köszönhetően 30 százalékkal javult a vidéki kisiskolákban a szakos ellátottság. Ez olyan színvonal-emelkedést jelent, amely egy idő után látszani fog az eredményekben is. Ezt nem lehetne megcsinálni akkor, ha ezer önkormányzat által fenntartott intézményből állna még mindig a hazai iskolarendszer. A nemzetközi eredmények, különösen a 2012-es OECD-országjelentés is kiemelte, hogy a magyar iskolarendszer nem segítette a társadalmi különbségek, hátrányok csökkentését. Olyan különbségek voltak az iskolák lehetőségei között, amelyeket egyetlen kormányzat sem fogadhat el. Korábban a szegény önkormányzat egyenlő szegény iskola, gazdag önkormányzat – gazdag iskola képlete volt igaz. Plusz eladósodás. De a Klikkel levettük a gazdálkodás terhét az iskolák válláról. Említhetném azt is, hogy az ingyenes tankönyvek felmenő rendszerű bevezetéséhez is szükség volt arra, hogy rálássunk a teljes rendszerre. Ennek is köszönhető, hogy az idei tanévben már a diákok több mint 60 százalékának nem kellett fizetnie a könyvekért. Jelentős előrelépés a hároméves kortól kötelező óvodáztatás bevezetése is. A gyerekek 90 százaléka itt ingyen kap enni. Ezek olyan eredmények, amelyekkel kevés ország dicsekedhet.
– Sok kritika éri a Klik költségvetését. Tervezik-e, hogy pluszforrást biztosítanak részére?
– Idén 18 milliárdot fordítunk tanterem, tornaterem és tanuszoda építésére, ennek nagyobb részét a központi régióban használjuk fel, mivel itt nem lehet uniós forrásokat igénybe venni. Abban, hogy hol, mire és mennyit kell költeni, a Klik felméréseire támaszkodunk, hiszen fenntartóként ezt pontosan látja. Vagyis már nem azon múlik a fejlesztés, hogy egy önkormányzatnak mennyi forrás, önrész áll a rendelkezésére. De azt sem szabad letagadni, hogy nem indult zökkenőmentesen a szervezet. 2013-ban úgy indult a rendszer, hogy az önkormányzatok által megadott adatokra lehetett csak támaszkodni, amelyek elég nagy szórást mutattak. Ennek következtében zavarok voltak a működésben is. Most jutottunk el oda, hogy két teljes tanév tapasztalatai alapján látjuk, hogy mennyibe is kerül pontosan a feladatellátás. Rendezni fogjuk a finanszírozási problémákat, ennek érdekében ősszel korrekciót hajtunk végre a Klik keretében, amelyet a költségvetési törvényben is megjelenítünk. A többletforrás biztosítása után joggal várja el mindenki a központtól, hogy jövőre már anyagi nehézségek nélkül lássa el a feladatát.
– A köznevelési rendszerben milyen egyéb eszközökkel akarják segíteni a nemzeti identitás megerősítését?
– Van egy tévedés azoknál, akinek nem annyira fontos a nemzeti érzés az életükben. Ők feleslegesnek tartják a nevelő, kulturális tartalmakkal bíró diszciplínákat, és a technokrata szemléletet tartják kívánatosnak az oktatásban. De szerintem a hazaszeretetre nevelés, a helyi közösséghez való tartozás erősítése, az éneklés, a zene és a versenyképesség egymást erősítő és nem kioltó törekvések. Szeretnénk nagyobb hangsúlyt fektetni az iskolákban folyó munka tartalmi-módszertani megerősítésére. Az elmúlt néhány évben csak az infrastrukturális és tárgyi feltételekről esett szó a közbeszédben, pedig az oktatás minőségét elsősorban nem ezek határozzák meg, hanem az, hogy mit és hogyan tanítunk. Fejleszteni akarjuk a matematikaoktatást is, amelyet a megerősített énektanítás jól kiegészít. Egy megalapozott matematikai tudás komoly versenyelőnyt jelenthet az országnak, mivel a természettudományokhoz kapcsolódó szakmáknak ez az alapja. Ezért a közeljövőben aláírunk egy megállapodást a Magyar Tudományos Akadémiával egy közös munkacsoport felállításáról, az Akadémia és a minisztérium szakemberei is elkezdték már a munkát.
– Kellenek ehhez a tanárok is. Változhat-e pozitív irányban a megbecsültségük?
– A magyarságtudat, régebbi szóval a honismeret a tanároknál kezdődik. Ezért fontos, hogy a nemzeti identitásunkat ápoló szemlélet beépüljön a pedagógusképzésbe. A pedagóguspálya olyan hivatás, amelynek fontos mentális és erkölcsi kritériumai is vannak. Bevezettük az osztatlan pedagógusképzést, vagyis a hallgatók kezdetektől erre a feladatra készülnek. Tény, hogy még mindig elég magas a pedagóguspályát elhagyók aránya, ami nagyon nagy luxus az ország szempontjából. Ezért is hívtuk életre a Klebelsberg-ösztöndíjprogramot, amelynek keretében magas ösztöndíjat, ezzel a megélhetését is biztosítjuk több mint 500, tanári pályára készülő hallgatónak. Ők már most vállalják, hogy magyar iskolában fognak tanítani.
– A pedagógusbér-emelés nem csökkentette a pályaelhagyók számát?
– De, valóban a korábbinál többen akarnak pedagógusként dolgozni, kezd nőni a szakma presztízse.
– Mit vár a felsőoktatási reformoktól?
– Nagyon nagy eredmény, hogy az elmúlt évben sikerült hiány nélkül zárniuk az egyetemeknek. Az ilyen módon megtakarított forrásokat reményeim szerint béremelésre lehet fordítani a tanársegédek, adjunktusok és docensek esetében. Erre mindenképpen szükség van, bízom benne, hogy meg tudjuk valósítani. Nagy eredménynek tartom a duális képzés beindulását, amelyre 21 felsőoktatási intézmény jelentkezett az első körben, és közel ezer hallgatói szerződés született már. Össze kell kapcsolni az oktatást, a kutatást és a gazdaság igényeit. Erre Palkovics László államtitkár személyében egy nagyon alkalmas embert találtunk, aki akadémikus, egyetemi professzor és egyben egy világcég hazai leányvállalatának is a vezetője volt, tehát átlátja a folyamatokat és ismeri a kapcsolódási lehetőségeket. Úgy látom, az egyetemek is kezdik megérteni, hogy érdemes erre a vonatra felülni.
– Azért kritikák is elhangzottak. Például korábban a kancellári tiszt bevezetésétől féltették sokan az autonómiát…
– A kancellári rendszert mostanra elfogadták az intézmények, abban, hogy sikerült konszolidálni az egyetemek gazdálkodását, nagy szerepe volt a kancellárok és a rektorok együttműködésének. A szakmai kérdésekben teljes az intézményi autonómia, a gazdálkodásban azonban szükséges, hogy a köz érdekében a fenntartó is rálásson a folyamatokra. Ezt elfogadták az egyetemek, főiskolák is. Folytatódik a további profiltisztítás a felsőoktatásban, ennek eredményeként szervezeti átalakításokra kerül sor a Szent István Egyetem, a Budapesti Corvinus Egyetem, a Nyugat-magyarországi Egyetem, az Eszterházy Károly Főiskola, a Károly Róbert Főiskola, a Szolnoki és a Kecskeméti Főiskola esetében. A nagy agrárcentrumok létrehozása, a pedagógusképzés országosan kiegyenlítettebb eloszlása mind-mind olyan feladat, amelyet el kell végeznünk.
– Aktuális kérdés az emlékezetpolitika, különösen a gulágemlékév kapcsán. Hogyan viszonyul ehhez a kormány?
– Súlyos adósságaink vannak azokkal az áldozatokkal szemben, akik a történelmi szörnyűségeket megszenvedték. A mi kormányzati ciklusunk időszakára esik a holokauszt és a malenkij robot hetvenedik évfordulója és 1956 hatvanadik évfordulója. Az a szabadság, amelyben most élünk, nem jöhetett volna létre, ha nincsen benne az elmúlt évtizedek áldozatainak küzdelme, ezeknek a hősöknek a szenvedése. Azok a százezrek, akiket elvittek a második világháború végén a Szovjetunióba, majd visszatértek évek múltán, építették ezt az országot, és közben takargatniuk kellett a múltjukat, mert bűnösnek minősítették őket. Szégyennek tartották azt, ami velük történt, pedig ez nem az ő szégyenük volt. Ezeknek az igazságtalanságoknak az orvoslása is a mi feladatunk. 1956 hősiessége pedig a mai szabadságunk biztos alapja.
– Van-e érdemi előrelépés a Szovjetunióba hurcolt áldozatok emlékműve kapcsán?
– Sajnos elkezdett kibontakozni egy olyan polémia, amely arról szól, hogy a miniszter egy szovjet megszállási emlékművet akar építtetni, és erről akar vitatkozni. Az igazság az, hogy az áldozatok emlékét ápoló civil szervezetek képviselői keresték meg az emlékbizottságot, hogy szeretnék, ha a különböző lágerekbe hurcolt áldozatoknak és azoknak is, akik visszatértek onnan, legyen emlékműve a Szabadság téren. Úgy gondolom, hogy tanulva a korábbiakból, egy emlékmű felállítása előtt is meg lehet vitatni azt, hol és milyen formában készüljön el, nem csak utána. Ez az emlékműkérdés arra is jó, hogy 1945-tel kapcsolatban több legyen a közmegegyezés, mint most. El kell jutni oda, hogy a holokauszt, a gulág és 1956 áldozatait mindenki ugyanúgy a sajátjainak érezhesse. Ne az általa kiemelendőnek tartott szörnyűséget akarja csak és kizárólag nemzeti tragédiaként kezelni, mondván, hogy az én fájdalmam, veszteségem nagyobb, mint a másiké. Annyi veszteség érte ezt az országot a XX. században, hogy az is csoda, hogy túléltük, s idáig eljutott. Ezt meg kell becsülni, és ez kötelez minket arra, hogy tartsuk tiszteletben a saját történelmünket.
– Ezt hogyan lehet elérni?
– Meg kell próbálni a másik szemével is látni a tragédiáinkat. Vannak személyes és csoportos szenvedéstörténetek, amelyeket mások nem osztanak. Tekintsünk megértéssel, együttérzéssel egymás szenvedéstörténeteire, és akkor sokkal jobban meg fogjuk érteni egymást. Akkor tudom tiszteletben tartani a másik szenvedését, ha ő is megérti az enyémet. Bízom abban, hogy ezek az emlékévek segíteni fognak ebben, még akkor is, ha ez a közmegegyezés-keresés szenvedélyes, néha a tényeket is vitató küzdelemmel jár együtt. Ugyanakkor meg kell adnunk a tiszteletet minden áldozatnak, mert ez erősíti a nemzeti összetartozást.