Az utóbbi hónapokban jelentősen megnőtt a média érdeklődése az egészségügyben jelentkező problémák és konfliktusok iránt. A téma iránti érdeklődés mindig jelen volt, intenzitása azonban nagyságrendileg nőtt az elmúlt hónapokban.
Ez valószínűsíthetően összefügg Ónodi-Szűcs Zoltán államtitkári kinevezésével, aki rögtön hangsúlyosan megfogalmazta az ágazattal kapcsolatos jövőképét. Ezek az elképzelések pedig markánsak voltak, melyek képesek valódi változást előidézni, választ adni az ágazat évtizedes problémáira, ugyanakkor a szereplők viszonyait markánsan átrendezhetik, és ezáltal érdeksérelmet is okozhatnak.
Az ágazat körül tapasztalható fokozott médiaérdeklődés alapját látszólag az érdekvédők és az ágazatban dolgozók által artikulált problémák jelentik. Ezek: az ágazatban tapasztalható alacsony bérek, a paraszolvencia, a jelentős munkaterhelés és a nem megfelelő munkakörülmények. A fentiek azonban évtizedes problémák, melyek részbeni kezelésére tettek már erőfeszítéseket különböző egészségügyi kormányzatok, de felszámolni őket idáig nem sikerült. Éppen ezért több mint érdekesnek és csöppet sem etikusnak mondható az a széles fronton nyitott offenzíva, ami most indult. Új kormányoknak és új kormánytagoknak szokásjog alapján általában száz nap türelmi időt adnak, amíg nyugodtan végezhetik munkájukat, és fel tudják mutatni első eredményeiket. Jelen esetben ezt nem kapta meg az ágazat vezetője sem a közpolitika, sem az egészségügy bizonyos szereplőitől.
Ilyen szereplő például Sándor Mária, aki közismertségét annak köszönheti, hogy elmaradt ügyeleti díja miatt tiltakozásul az általa ápolt súlyos betegek közé fekete ruhában ment, és így végezte munkáját. A gyász szimbólumát jelentő színben ápolt súlyos betegek állapotát nyilvánvalóan csak ronthatta a cselekmény, de ez valószínűsíthetően Sándor Máriánál nem volt szempont, amikor ezt elkövette. Ezt a cselekedetet természetesen minden jó érzésű és kultúránkban elfogadott alapvető etikai normákkal rendelkező ember elutasítja. Ezt a liberális médiumok másként értékelték, az általa elkövetett cselekedetből mozgalmat, belőle pedig ikont építettek. A „fekete ruhás ápolónő” azóta tüntetett, saját tüntetést szervezett, „meghekkelte” másokét, belépett a Független Egészségügyi Szakszervezetbe, majd kilépett onnan, és saját érdekképviseleti szervet alapított, visszament munkahelyére, majd kilépett onnan. Kilépésével egy időben közölte, hogy visszaadja ápolói oklevelét, mert nem hajlandó annak a szakmai szervezetnek tagdíjat fizetni, amelynek a munkájával elégedetlen, és a továbbiakban segédápolóként fog alacsonyabb bérért dolgozni. A Népszabadságban is feltették neki a kérdést, hogy miből él, mire azt a választ adta, hogy „Ismerős családoknál takarítok. Olyanoknál, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy ki az a Sándor Mária.” Ez természetesen a Népszabadság olvasóinak egy hiteles ember hiteles mondata, hiszen mindannyian szívesen takarítunk ismerőseinknél, különösen pénzért, és az is természetes, hogy az ismerőseink nem tudják, hogy kik vagyunk. Ebből két dolog következhet: Sándor Mária vagy nem mond igazat, vagy ismeretségi körébe jól fizető alacsony értelmi képességűek tartoznak, akik nem szeretnek maguk takarítani. Ezzel szemben elárulja, hogy volt munkahelyére időnként ellátogat, de onnan „gyakran nem haza, hanem valamilyen demonstrációra vagy találkozóra siet”. Tehát idejét, energiáját a mozgalomnak szenteli.
Kicsit hasonló, de mégis más Dénes Tamás életútja. Ő tavaly november végén mondott le a Magyar Rezidensszövetség elnöki tisztéről és indult el a Magyar Orvosi Kamara elnöki posztjáért, sikertelenül. A jelentős médiatámogatással is sikertelenül pályázó jelölt ezután kénytelen volt új érdekvédelmi szervezetet létrehozni, és megalapította a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetét. Ezt már csak azért is meg kellett tennie, mert nem kívánt „megélhetési érdekvédő lenni”, és mert „elismerik a jelenleg létező egészségügyi érdekvédelmi szervezetek erőfeszítéseit, de azok mára lendületüket vesztették, nem képesek kellő elszántsággal és hittel képviselni az ágazatot”. Dénes Tamás azóta is folyamatosan kiáll az általa képviselt orvosok érdekeiért, akik pedig a Magyar Orvosi Kamara tisztségviselőinek megválasztásakor ebből igazából nem kértek. Búvópatakként üti fel a fejét ott, ahol segíthet, például Szegeden is aláírta a petíciót, ami munkahelyétől (Veszprém) meglehetősen távol esik.
A két érdekvédő tehát járja az országot, mint Che Guevara annak idején Dél-Amerikát, és szítja a forradalom tüzét, ahol lehetséges. Mondhatnánk erre, hogy igaz, hogy „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk”. Gondolhatnánk, hogy a többséget képviselik, de tudjuk, hogy nem. Azonban ennél nagyobb a probléma. Az egészségügyben a jelenlegi struktúra mellett jelentkező humánerőforrás-hiány valós gond, orvosaink és ápolóink elvándorlása jelentős humánerőforrás-hiányt idézett elő itthon, de ugyanez történt a környező országokban is. Az egészségügyi kormányzat eddig is és most is lehetőségeinek megfelelően kezeli a problémát, azonban az elmúlt hónapokban a témában jelentkező fokozott nyomás újabb és újabb problémákat generálhat. A liberális média minden igyekezetével el kívánja érni, hogy az egészségügyi munkavállalók közérzetét rontsa, elhitesse velük, hogy leginkább külföldre kellene távozniuk, de legalább az ágazatot hagyják el. Senki ne érezze jól magát, aki itt dolgozik, és az viselkedik helyesen, aki otthagyja munkatársait, betegeit, munkahelyét.
Sándor Mária a múlt év végén két kitüntetést is megkapott, az egyiket, a Respekt-díjat a Népszabadságtól, a másikat, az Év embere díjat az RTL Klub Híradójától. Ez ugyan egyfelől minősíti a két médiumot, másrészről azonban rámutat arra, hogy a liberális média számára az egészségügyi ágazat és az ott generálható konfliktusok továbbra is célterületet jelentenek, ami sajnos egy sérülékeny szolgáltatás esetén komoly problémák forrása lehet.