Új miniszter, új program, új ígéretek. Gyorsabb ellátás, rövidebb várólisták, újranyitó osztályok és nagyobb transzparencia szerepelnek az egészségügyi vezetés tervei között. A Magyar Kórházszövetség elnöke szerint ugyanakkor van egy probléma, amelyet egyetlen kormányzati döntés sem tud egyik napról a másikra megoldani: az emberhiány. Tóth Gáborral – aki a Bajai Szent Rókus Kórház főigazgató főorvosa is –, a kórházak adósságáról, a vidéki ellátás jövőjéről, a várólistákról, a fertőzési adatokról és a kórházigazgatók mozgásteréről beszélgettünk.

Találkoztak már Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszterrel?

– Személyesen még nem, de a kapcsolatfelvétel megtörtént, és ezt pozitív jelzésnek tekintjük.

Mit vár az új tárcától a Magyar Kórházszövetség?

– Bízunk benne, hogy a bennünket érintő szakmai anyagokat a jövőben is megkapjuk véleményezésre, és érdemi párbeszéd alakul ki közöttünk. Nekünk is vannak elképzeléseink arról, hogyan lehetne javítani a rendszer működését, ezeket szeretnénk elmondani a döntéshozóknak.

Az elmúlt években a kórházigazgatók kezéből szinte minden fontos gazdálkodási jogosítvány kikerült. Nem furcsa helyzet úgy felelősséget viselni, hogy közben egyre kevesebb döntési lehetőség marad a vezetők kezében?

– Ez valóban az egyik legnagyobb ellentmondás. A kórházigazgató ma is egy személyben felel az intézmény működéséért, de a korábbinál jóval kevesebb eszközzel rendelkezik. A felelősségnek és a döntési jogköröknek egyensúlyban kellene lenniük. Ha a gazdálkodási jogosítványok egy része visszakerülne az intézményekhez, azt a kórházak többsége üdvözölné. A szövetség álláspontja régóta az, hogy bizonyos döntéseknek közelebb kellene kerülniük az intézményekhez. Volt olyan időszak, amikor a kórházak nagyobb önállóság mellett is eredményesen működtek. Ha lehetőség nyílik rá, ezt a szakmai álláspontot képviselni fogjuk.

A finanszírozás javult, az adósság mégis újratermelődik

Idén 80 milliárd forintos finanszírozási korrekció érkezett a rendszerbe. Ez valódi fordulat, vagy csak újabb tűzoltás?

– A változás érzékelhető. A többletforrás megjelent a kórházak számláin, de fontos tisztázni, hogy ez nem klasszikus adósságkonszolidáció volt. Nem egyszeri mentőövről beszélünk, hanem arról, hogy az általunk elvégzett ellátások finanszírozása javult. Egyszerűen közelebb kerültünk ahhoz, hogy a munkánk valós értéken legyen finanszírozva.

Mégis néhány hónap alatt újra több tízmilliárdos adósság halmozódott fel a rendszerben.

– Pontosan ez mutatja, hogy a probléma mélyebb. Minden pluszforrás könnyebbséget jelent, de az ágazatban senki sem gondolja, hogy a jelenlegi finanszírozás elegendő lenne. A kórházi működés költségei továbbra sem találkoznak minden esetben a finanszírozási díjtételekkel Egy jó finanszírozási rendszernek egyszerre kell fenntarthatónak lennie, motiválnia kell a dolgozókat és megfelelő minőséget kell biztosítania a betegeknek. Ezt a három szempontot rendkívül nehéz egyensúlyba hozni, de törekedni kell rá.

Nem a pénz, hanem az ember hiányzik

Az új miniszter gyorsabb és minőségibb ellátást ígér. Azt ő is elismeri, hogy a humánerőforrás-helyzet kritikus, és a kórházszövetség saját felmérései is rendre ezt mutatják. Ez az egész rendszer szűk keresztmetszete?

– A legnagyobb problémánk továbbra is az emberhiány. Persze nem gondolom, hogy bárki azt várná az új vezetéstől, hogy egyik napról a másikra csodát tegyen. Azonban el kell indulni egy irányba, különben biztosan nem jutunk el sehova. Az első és legfontosabb lépés a szakdolgozók megtartása. Aki ma a rendszerben dolgozik, azt meg kell becsülni, és ott kell tartani. Ehhez további bérrendezésre van szükség, de önmagában a fizetés nem elég. A munkakörülményeknek is javulniuk kell.

A pénzen kívül mi hiányzik még?

– Az erkölcsi megbecsülés. Ezt sokszor elmondom, mert fontosnak tartom. Az egészségügyben dolgozók társadalmi presztízse ma nem ugyanaz, mint évtizedekkel ezelőtt volt. Gyermekkoromban például édesanyám mindig eltett „szép ruhát”, ha esetleg orvoshoz kellett menni – ez jól mutatja, milyen tisztelet övezte akkoriban ezt a hivatást. Pedig azok az emberek, akik hétvégén, éjszaka vagy ünnepnapokon is ellátják a betegeket, ma is megérdemelnék ezt az elismerést, ami jelentősen megkopott. Nagyon sokat számítana a pályaválasztásnál és a pályán maradásnál egyaránt.

Csakhogy a fiatal generáció már egészen másképp gondolkodik a munkáról, mint húsz-harminc évvel ezelőtt.

– Ez nem magyar sajátosság. Világszerte azt látjuk, hogy a fiatalok kevésbé vonzódnak a folyamatos készenléttel járó hivatásokhoz. Az egészségügy viszont ilyen szakma. A betegségek nem igazodnak a munkarendhez, miközben mások hétvégén pihennek, valakinek akkor is be kell gipszelnie a törött kart vagy meg kell operálnia a vakbélgyulladást. Ez önmagában riasztja az újabb generációt, de bizonyos mértékig lehet ezen változtatni. A munkakörülmények javítása mellett azonban az is fontos, hogy meg tudjuk mutatni a pálya vonzerejét. Hitem szerint a legszebb hivatás a világon a beteg embereken való segítés, és ez mindennap ad sikerélményt. A kórházak többsége egyébként igyekszik rugalmasabban kezelni a munkaidő-beosztást, sok helyen maguk a dolgozók döntenek arról, hogy nyolc- vagy tizenkét órás műszakokat szeretnének.

A várólista nem csak pénzkérdés

Hegedűs Zsolt egyik legfontosabb vállalása a várólisták radikális csökkentése. A csípő- és térdprotézis-műtéteknél azonban ma is 4-9 hónapot várnak a betegek. Nem ütközik az optimizmus a humánerőforrás valóságával?

– Én nem látom eleve reménytelennek a helyzetet. Ugyanakkor ki kell mondani valamit: a paraszolvencia megszüntetése után új ösztönzőkre van szükség, amelyek törvényes és átlátható módon segítik elő a többletteljesítményt. A hálapénz helyett nem igazán épült ki másik motivációs rendszer. Ha azt mondjuk egy műtéti csapatnak, hogy van lehetőség pluszmunkára, és azt tisztességesen meg is fizetjük, akkor akár a szombati műtéti nap is működhet. Korábban is voltak várólista-csökkentő programok, amelyek során a kórházak képesek voltak többletkapacitásokat mozgósítani. Az operáló orvos, az aneszteziológus, a műtősnő és mindenki más pluszmunkát vállalt, mert látta annak az értelmét és az ellenértékét is.

Az egészségbiztosító korábbi vezetője ugyanakkor többször jelezte, hogy a várólista-csökkentésre szánt pénzek egy részét az intézmények nem hívták le. Ha ekkora az igény, hogyan maradhatott bent pénz a rendszerben?

– Mert a történetnek van egy másik oldala is. A betegek gyakran nagyon korán felkerülnek a várólistákra. Mire sorra kerülnének, addig is megszervezik az életüket, nyaralást, családi programot, felújítást. Többször előfordult, hogy felszabadult egy műtéti hely, szerettük volna előrébb hozni a beteget, ő viszont azt mondta: most éppen nem alkalmas az időpont.

Vagyis nem minden várakozási idő mögött áll kapacitáshiány?

– Nem minden esetben. De ettől még hiszek abban, hogy célzott forrásokkal és megfelelő ösztönzőkkel a várólisták tovább csökkenthetők.

Sivatag vagy centrum?

Az elmúlt években számos alkalommal kellett ideiglenesen felfüggeszteni kórházi osztályok működését, vagy végleg bezárni azokat, többnyire szakemberhiány miatt. Reális cél ezek újranyitása?

– Én jelenleg nem látom, hogy tömegével dörömbölnének új orvosok, ápolók vagy asszisztensek a kórházak ajtaján. Van egy adott egészségügyi humánerőforrás-állomány Magyarországon, és ebből kell megoldanunk az ellátást. Nem feltétlenül kell minden bezárt osztályt újra nyitni, inkább az ellátási formák átalakításáról kell beszélni. Nem biztos, hogy minden betegnek kórházi ágyon kell feküdnie, ahogy azt sem gondolom, hogy minden településen minden szakmának jelen kell lennie ugyanazon a szinten. Elismerem, ezt nem mindenki tudja elfogadni.

Ez a gondolkodás vidéken gyakran ellenállásba ütközik. Egy városi kórház elvesztett osztálya sokak számára az intézmény leépülését jelenti.

– Érthető módon. Az emberek biztonságot szeretnének. Ugyanakkor a szakmai fenntarthatóságot sem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha egy osztályon már csak egyetlen, hetven év feletti kolléga tartja a frontot nyugdíj mellett, ott fel kell tenni a kérdést, hogy van-e hosszú távú jövőkép. Világjelenség, hogy a fiatalok nem szívesen vállalnak munkát vidéken. Magyarország mindig is Budapest-központú ország volt, de az utóbbi években ez a folyamat tovább erősödött. A fiatalok a nagyvárosokba, az egyetemi centrumokba mennek, ott szeretnének élni és dolgozni.

Mi lehet a megoldás?

– A pozitív ösztönzők. A kórházszövetség gondolkodott már korábban egy olyan javaslat csomagon, amelyben szerepelnek hűségbónuszok, lakhatási támogatások, szakmai prémiumok és területi pótlékok. Nem „büntetni” kell az embereket, hanem vonzóvá tenni a vidéki munkavállalást, mert különben kialakulhatnak az úgynevezett egészségügyi sivatagok. A nemzetközi szakirodalom már használja ezt a fogalmat, és én nagyon nem szeretném, ha Magyarországon is általánossá válna. Vannak térségek, ahol az államnak akkor is fenn kell tartania bizonyos egészségügyi kapacitásokat, ha azok gazdaságilag nem működtethetők optimálisan. Az ott élők biztonsága ezt megköveteli.

A nővér nem klaviatúrát akar verni

A humánerőforrás-problémák kapcsán sokszor említik a digitalizációt mint lehetséges segítséget. Ön is ebben látja az egyik kitörési pontot?

– Igen. Magyarország ezen a területen egyáltalán nincs rossz helyzetben, de még nagyon sok tartalék van a rendszerben. A legnagyobb nyereséget szerintem az adminisztráció csökkentése hozhatná. Legyünk őszinték: aki betegápolónak megy, az nem azért választja ezt a hivatást, hogy egész nap számítógép előtt üljön. A nővér beteget akar ápolni, és mi, vezetők is azt szeretnénk, ha minél több időt tölthetne a betegágy mellett.

Ehhez képest a nemrégiben bevezetett új ápolási dokumentációs rendszer, az ÁTR, egyelőre inkább növelte az adminisztrációs terhet.

– Nagyon sok kritikus visszajelzést kapunk róla, nem titok, hogy jelenleg komoly frusztrációt okoz a szakdolgozóknak. Mi is azt szorgalmazzuk, hogy a rendszert egyszerűsítsék és tegyék könnyebben használhatóvá; de azt sem szabad elfelejteni, hogy növelheti a betegbiztonságot

Elképzelhető, hogy a mesterséges intelligencia valóban képes lesz kiváltani ezeknek az adminisztratív feladatoknak egy részét?

– Hosszabb távon igen. Ha az egészségügyben keletkező dokumentáció egy részét automatizálni tudjuk, az jelentős könnyebbséget jelenthet. Nem az a cél, hogy az MI helyettesítse az egészségügyi dolgozót, hanem hogy levegye a válláról azokat a feladatokat, amelyek nem a gyógyításról szólnak.

Az egészségügyben sokan még mindig jövő időben beszélnek a mesterséges intelligenciáról. Ön szerint már jelen van a magyar ellátásban?

– Bizonyos területeken; a radiológiában például már működnek olyan rendszerek, amelyek előszűrést végeznek egyes képalkotó vizsgálatoknál, és a távleletezés is egyre elterjedtebb. A következő nagy ugrás véleményem szerint a sürgősségi betegellátásban várható, ott óriási jelentősége lehet annak, hogy a beteg állapotáról már a beszállítás előtt rendelkezésre álljanak olyan információk, amelyek segítik a döntéshozatalt. Ez a mentőszolgálat és a kórházak együttműködését is jelentősen átalakíthatja. Minél pontosabb információt kapunk a betegről már a helyszínen, annál felkészültebben tudjuk fogadni. Ez gyorsabbá és biztonságosabbá teheti az ellátást.

Mi akadályozza a gyorsabb terjedést?

– Sokszor nagyon prózai dolgok. Ahhoz, hogy a legmodernebb megoldásokat használni tudjuk, megfelelő informatikai háttérre és korszerű hardverparkra van szükség. Ezen a téren még bőven van tennivaló.

A transzparencia önmagában nem elég

Az új miniszter egyik legmarkánsabb ígérete a teljes transzparencia. Szerinte a kórházi fertőzési adatokat osztályos szintig nyilvánossá és kereshetővé kell tenni. Támogatja ezt?

– Az infekciókontroll kérdése régóta kiemelt ügy számomra. Több mint tíz éve foglalkozom ezzel a területtel, és a kórházszövetség elnöksége is egyértelműen támogatja azokat a törekvéseket, amelyek a betegbiztonság javítását szolgálják. Ebbe a nagyobb átláthatóság is beletartozik.

– Ez úgy hangzik, mintha lenne egy „de” is a mondat végén.

– Inkább úgy fogalmaznék: a transzparencia önmagában nem elegendő. Az adatokat értelmezni is kell. Ha egyszerűen nyers számokat teszünk közzé, az könnyen félrevezető lehet, mert a rendszerben van egy látszólagos ellentmondás. Az a kórház, amelyik nagyon komolyan veszi az infekciókontrollt, sokat szűr, sok mintát vesz és pontosan jelent, könnyen rosszabb színben tűnhet fel a statisztikákban, mint az, amelyik kevésbé aktív ezen a területen. Papíron ott jelenik meg több fertőzés, ahol valójában többet keresnek és többet találnak. Ezért mondjuk azt, hogy a nyers adatok helyett kockázattal korrigált mutatókra lenne szükség. Az összehasonlításnak figyelembe kell vennie, hogy milyen beteganyagot lát el egy adott osztály, mennyi a súlyos eset, mennyi az intenzív ellátásra szoruló beteg.

Tart attól, hogy a kórházak esetleg a statisztikák javítása érdekében elkezdenek „válogatni” a betegek között?

– Éppen ezt kellene elkerülni. Nem juthatunk oda, hogy egy intézmény azért legyen óvatosabb egy magas kockázatú beteg felvételével, mert fél a későbbi mutatók romlásától. A transzparencia fontos, de csak akkor működik jól, ha a módszertan is megfelelő.

A fertőzések visszaszorításában van még tartalék a rendszerben?

– Nem lehetünk álszentek, az egészségügyben dolgozók szemléletében is folyamatos fejlődésre van szükség. A Covid-járvány ebből a szempontból sokat változtatott a mindennapi gyakorlaton. A kézfertőtlenítés például sokkal tudatosabbá vált, mint korábban volt. Ide tartozik az egynapos sebészet további kiterjesztése is, ami csökkenti a bennfekvés miatti fertőzés kockázatot. De ez egy olyan terület, ahol soha nem lehet azt mondani, hogy készen vagyunk.

A centralizáció nem mindenütt hozta ugyanazt az eredményt

Ha már betegbiztonság és háttérfolyamatok: az év végéig él a KEF-fel kötött szerződés a központosított szolgáltatásokra. A tárcánál ugyanakkor felmerült a rendszer átalakítása. A kórházak szempontjából bevált a centralizáció?

– Erre nagyon nehéz egységes választ adni. A tapasztalatok rendkívül eltérőek. Van olyan intézmény, ahol jól működött a rendszer, máshol nem hozott érdemi változást, és olyan hely is akad, ahol romlott a szolgáltatás minősége, vagyis nincs egyértelmű siker- vagy kudarctörténet. Nagyon sok múlott azon, hogy az adott szolgáltató mennyire tudott alkalmazkodni az intézmény sajátosságaihoz, és mennyire figyelt az egyedi igényekre. A centralizáció előnye a méretgazdaságosság lehet, de közben könnyen elveszhet a helyi rugalmasság. Ez egy folyamatos egyensúlykeresés.

A jó vezetőt nem lehet csak Excel-táblákból kiválasztani

Az előző ciklusban új, kompetenciaalapú igazgatói kiválasztási rendszert vezettek be. A cél az volt, hogy a vezetői pozíciók betöltése objektívebbé váljon. Az lett?

– A rendszernek vannak olyan elemei, amelyeket mindenképpen érdemes megtartani. Egy nagy kórház vezetése rendkívül összetett feladat. Lehet valaki kiváló orvos vagy remek szakember, de attól még nem biztos, hogy alkalmas egy több ezer embert foglalkoztató intézmény irányítására. Azok a vizsgálatok, amelyek a vezetői készségeket, a döntéshozatali képességet vagy a menedzsmentkompetenciákat mérik, hasznosak lehetnek.

Csakhogy a végső döntés továbbra is politikai döntés maradt.

– A végső döntés joga mindig a fenntartónál van. Ez nem új jelenség. De az objektívszakmai szűrő ettől még értékes. A rendszer legalább képet ad arról, hogy a jelentkezők milyen vezetői adottságokkal rendelkeznek. A végső döntés már egy másik kérdés.

Hullámokat vetnek a hirtelen menesztések

Az új miniszter átvilágítást indított a kórházakban, és azt mondta: akinek tiszta a szakmai lelkiismerete, annak nincs oka aggódni. Közben láttunk az elmúlt hetekben több olyan kórházigazgatót, akit egyik napról a másikra felmentettek. Feszültek most a vezetők?

– Egy egészségpolitikai vezetésváltás mindig bizonytalanságot hoz magával. Ilyenkor mindenki figyel, próbálja megérteni az új irányokat, az új prioritásokat. Ez természetes folyamat. A Magyar Kórházszövetség tagjai között sok olyan vezető van, aki tíz, tizenöt vagy akár húsz éve irányítja ugyanazt az intézményt. Ezek az emberek már átéltek néhány egészségpolitikai ciklust. Ha valaki ennyi ideig helyt tudott állni ebben a rendszerben, az valószínűleg nem véletlenül maradt a helyén.

Azért egy-egy váratlan felmentés mindenkit elgondolkodtat.

– Az ilyen döntések mindig hullámokat vetnek a szakmában, de azt is látni kell, hogy a kórházigazgatók többsége nem azért jár be reggel dolgozni, hogy elsősorban egészségpolitikai folyamatokat elemezzen, hanem azért, hogy működjön az intézménye, és a betegek megkapják az ellátást. A kórházba másnap reggel ugyanúgy megérkezik a mentő, ugyanúgy meg kell operálni a sürgős beteget, ugyanúgy el kell látni a szülő nőt vagy az infarktusos beteget. A betegellátás nem áll meg azért, mert változik a környezet.

A rendszer túl fogja élni a nehézségeket

Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnia, mi ma a magyar egészségügy legnagyobb kihívása, mit mondana?

– Hogy megőrizzük és megerősítsük az emberi erőforrást. Lehet finanszírozási reformokról, digitalizációról, infrastruktúráról vagy mesterséges intelligenciáról beszélni, de a rendszer végső soron a benne dolgozó embereken áll vagy bukik.

És mi az, ami most iránytű lehet egy kórházi vezető számára?

– Én erre nagyon egyszerű választ tudok adni. Amikor elvégeztem az egyetemet, letettem a Hippokratészi esküt, annak a szellemiségét azóta is komolyan veszem. Ebben benne van a beteg tisztelete, a folyamatos tanulás kötelezettsége és a kollégáink megbecsülése is, és ez ma is elég kapaszkodó. Az egészségügy mindig nehéz terep volt, és valószínűleg az is marad. De ha ehhez a szemlélethez ragaszkodunk, akkor a rendszer a mostani nehézségeket is túl fogja élni.