Az is biztos, hogy jobb lenne a helyzet, ha az orvosok és az ápolók nem lennének ennyire túlterheltek, ha nem tíz beteg jutna egy éjszakás nővérre.
Több mint százötven év telt el azóta, amióta Semmelweis Ignác rájött: az anyák életét veszélyeztető gyermekágyi lázat az orvosok és orvostanhallgatók okozzák azzal, hogy a boncteremből sokszor közvetlenül a szülőszobára mennek, ahol anélkül vizsgálják meg a várandós nőket, hogy előtte kezet mostak volna.
A kézfertőtlenítés ehhez képest még 2016-ban sem egyértelmű az egészségügyben, holott a kórházi fertőzések döntő többsége szennyezett kézzel terjed egyik betegről a másikra. Bizony, a járványügyi szakemberek evidenciaként kezelik, hogy a kórokozókat leggyakrabban az egészségügyi személyzet viszi át egyik betegről a másikra. A gyógyítókat mégis folyamatosan, újra és újra emlékeztetni kell arra, hogy tartsák be az alapvető higiénés előírásokat, nem véletlenül indított 2009-ben kampányt az Egészségügyi Világszervezet Ments életeket: moss kezet! címmel.
Persze nemcsak egyszerűbb, de sokkal hangzatosabb is a magyar kórházakban uralkodó szörnyű állapotokat, a lepusztult kórtermeket, vizesblokkokat és az általános pénzhiányt okolni a kórházi fertőzésekért, mint beismerni, hogy az orvosok egy része – nemcsak nálunk, de mindenütt a világon – egyszerűen nem mos kezet. Mondhatjuk, azért, mert nincs mosdó és szappan a kórteremben, hogy nincs rá elég idejük, annyi a beteg, de azt is, hogy nem kapnak elég kézfertőtlenítőt. Csakhogy a nemzetközi tapasztalatok szerint ahol mindez adott, ott sem sokkal jobb a helyzet.
Nincs épeszű ember, aki vitatná, hogy a kórházi járványokban egyértelműen szerepet játszanak a zsúfolt kórtermek, az elavult szellőzőrendszerek, az, hogy sok műtőben nemhogy a levegőt nem tudják csíramentesíteni, de a plafonról gyakorlatilag a műtőasztalra hullik a vakolat. Az is biztos, hogy jobb lenne a helyzet, ha az orvosok és az ápolók nem lennének ennyire túlterheltek, ha nem tíz beteg jutna egy éjszakás nővérre.
Nem lehet azonban kizárólag kívülről, főleg nem kormányszinten várni a megoldást, ahogyan azt az 1001 orvos hálapénz nélkül elnevezésű Facebook-csoport teszi. Amikor ők néhány hete kampányt indítottak a kórházi fertőzések visszaszorításáért, olyan szellemet szabadítottak ki a palackból, ami azóta az egész magyar egészségügy fölött fekete árnyként lebeg, tovább rombolva az amúgy is megtépázott bizalmat a kórházak, az orvosok és nővérek iránt. A bulvármédiában, amely csupán szaftosan tálalható sztorit lát a témában, sorozatok indultak a „kórházi rémtörténetekről”, a probléma közben hetek-hónapok elteltével sem kerül közelebb a megoldáshoz.
A kórházi fertőzések visszaszorítása sokkal összetettebb kérdés annál, mint mondjuk az, hogy van-e elég kréta meg A4-es papír az iskolákban. A felelősség ebben nemcsak a mindenkori kormányé, egészségpolitikáé, de az is tehet róla és ellene – legyen professzor vagy segédápoló –, aki ott áll a betegágy vagy a műtőasztal mellett.
S ha már felelősség: az ÁNTSZ és mindenki, aki megpróbálja bagatellizálni a kórházi fertőzések jelentőségét, súlyos hibát követ el. Ne feledjük, éppen a saját szakembereik voltak azok, akik – igaz, egy belső anyagban, de – már három évvel ezelőtt felhívták a figyelmet arra, hogy „a hazai járványügyi biztonságra a súlyos kórházi fertőzések és az ezekkel kapcsolatos halálozás jelenti a legnagyobb veszélyt”.
De ne menjünk el szó nélkül azok mellett sem, akik a következmények mérlegelése nélkül dobták be ezt a témát a köztudatba, nem gondolva azokra, akiknek holnap be kell feküdniük egy halaszthatatlan operációra, vagy akiknek a szülője, gyermeke, barátja az intenzív osztályok egyikén fekszik élet és halál között, mert ők most még emiatt is retteghetnek. Az ilyen szintű pánikkeltés, vezessen bárkit bármilyen jó szándék, megengedhetetlen felelőtlenség.