Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász arról beszél a 168óra újságírójának, hogy mivel rossz a finanszírozási rendszer, a kórházak adóssága folyamatosan újratermelődik.
Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász azt mondja a 168 Órának: a kórházak főként a rossz finanszírozási rendszer miatt adósodtak el. Ugyanis a térítési díj még az ellátás során keletkező kiadásokat sem fedezi. A szakember felidézi: 1993-ban alakították ki azt a rendszert, amely mai napig alapja a fekvőbeteg-ellátás állami finanszírozásának. Ez az úgynevezett hbcs - vagyis homogén betegcsoportok -, amely a kórházi teljesítményeket hivatott meghatározni. Bonyolult számítással egyebek mellett mérlegelik a betegségtípusokat, az esetek összetételét, valamint az azokhoz kötődő beavatkozások árát. Nem egészen tíz éve, 2007-ben például egy átlagos súlyosságú eset térítési díja 145 ezer forint volt. Ez az összeg később 150 ezer forintra emelkedett, s mindeddig nem változott, amiből egyenesen következik, hogy az intézmények reálértékben jelentős veszteségeket halmoztak föl. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a 2012-es központi béremelést is a dologi kiadásokra szánt forrásokból finanszírozták, ami további 20-25 milliárdos lyukat ütött a költségvetésen.
Sinkó Eszter szerint rontott a helyzeten a néhai Molnár Lajos vezette egészségügyi tárca is, amely 2006-ban szűkített az úgynevezett teljesítményvolumeri-korláton (rvk). A két évvel korábban bevezetett tvk azt szabályozta, hogy egy adott egészségügyi beavatkozásból, illetve diagnosztikából hány lehet egy egy intézményben. Ha a meghatározottnál többet végeztek, akkor azt az állam csökkentett térítési díjjal finanszírozta. Sinkó Eszter úgy számol, hogy a minisztérium a szűkítéssel eleve kivett a kórházak és a szakrendelők zsebéből tízszázaléknyi bevételt. (Mások ezzel szemben úgy vélik: ekkorra már olyan kibékíthetetlen ellentétek alakultak ki a betegek, a kórházak és a biztosítók érdekei között, hogy ha nincs a rvk - és ha Molnár Lajos nem szigorít rajta -, akkor a felesleges beavatkozások száma kezelhetetlenné válik, ami a pénzügyi rendszer teljes összeomlását okozta volna.)
Súlyos gond az orvos- és nővérhiány is az egészségügyi közgazdász szerint. A hiányszakmákban - noha még így is képtelenek lennének versenyezni a német, az osztrák, az angol és a skandináv bérekkel - hazai szinten kiemelkedő fizetéseket kellene adni, amelyeket a térítési díjakból lehetetlen előteremteni.
Fontos az is: az uniós támogatásoknak köszönhetően számos rendelő és kórház megújult. Csakhogy így a működtetésük drágábbá vált, hiszen a modern technikák és eszközök fenntartása eleve többe kerül. Erre nincs pénz a térítési rendszerben.
Az eladósodás mértékét tovább növelte a kórházak államosítása, amelynek következményeként szűkült a kórházigazgatók hatásköre, s ezzel együtt tűnt el a gazdasági és - tegyük hozzá - szakmai érdekeltségük is. Ugyanakkor az állami intézményfenntartó, vagyis az Állami Egészségügyi Ellátó Központ - csakúgy, mint az oktatásban kialakított „testvére", a Klik - lassú, bürokratikus és túl drága. Sinkó Eszter szerint nem véletlen, hogy bár tavaly a kormány 60 milliárd forintot adott a kórházak lejárt adósságainak kifizetésére, az adósságállomány napjainkra ismét 50 milliárd forintra nőtt.
Az államosításnak van egy további, rendkívül súlyos következménye, ami az oktatásban történtekre emlékeztet: míg az önkormányzatok 2010 előtt évente úgy 90-100 milliárdnyi többletforrást adtak egészségügyi intézményeik és azok beruházásainak finanszírozására, ma ennek töredéke sem jut az intézményekre. Ennek oka, hogy korábban a helyi közösségek magukénak érezték kórházaikat, ráadásul az önkormányzatokat felelősségre is lehetett vonni az eladósodásért. Az sem volt mindegy, hogy a polgármesterek és a képviselők pontosan tudták: a helyi választások eredményét érzékelhetően befolyásolja, hogy mi történik a kórházukkal. (Nem véletlen, hogy a Veszprém megyei Tapolcán a választás egyik kiemelt témája volt a helyi kórház sorsa.) Most viszont lényegében senki - sem a kórházigazgató, sem a képviselő, sem a polgármester - nem felelős semmiért.
Sinkó Eszter úgy véli, a kórházaknak nonprofit vállalkozási formában kellene működniük. Így az igazgatók hatásköre növekedne, ami egyből helyretenné a felelősség kérdését is. Az egészségügyi közgazdász azt mondja: kötelezővé kéne tenni, hogy a kórházak szerződései nyilvánosak legyenek. Ezekből nyomon lehetne követni, hogy ki mire és mennyit költött. Az átláthatóság javítása amúgy könnyen megoldható lenne - már ha valaki csakugyan ilyen irányba szeretné elmozdítani a rendszer működését.