Lesz-e olyan világ Magyarországon, hogy amikor a miniszter húga odatelefonál egy kórházigazgatóhoz, mert azonnali vizsgálatot akar, azt a választ kapja: tessék időpontot kérni, mint mindenki más? Vagyunk-e annyira érettek, hogy le tudjuk nyomni a felsőbbrendűségi érzésekből fakadó különigényeket? Kovácsy Zsombor egészségügyi szakjogász szerint ha a kérdésekre nemleges a válasz, akkor az egészségügyben tovább virágzik a feudalizmus. Amíg a totálisan központosított egészségügyben mindenkinek ugyanaz a főnöke, nem is lehet a fejlődést támogató vitákra és konfliktusokra számítani.
SZB: Be tudna feküdni félelem nélkül egy magyar kórházba?
KZS: Eleve félek a betegségektől, de ez szerintem normális. Magyarországon inkább az a probléma, hogy nem tudhatjuk, mi vár ránk a kórházban. Előfordulhat, hogy világszínvonalúak a körülmények és a technikai lehetőségek, ugyanakkor csak a szomszéd épületig kell elmenni, és a 19. századhoz sem méltó körülményeket tapasztalunk. A magyar kórházi ellátás szakmailag összességében nem rossz. A bizonytalanság azonban borzasztó.
SZB: Pedig több száz milliárd forint közösségi támogatás jutott az elmúlt évtizedben a kórházaknak. Nem jól hasznosult a pénz?
KZS: Magyarország rosszul használta fel a forrásokat, presztízsberuházásokra költötte, olyan kapacitásokat fejlesztettek uniós pénzből, amelyek kihasználatlanok, strukturálisan nem alkalmazkodnak a szükségletekhez. Nem sikerült elvinni abba az irányba az egészségügyet, hogy a mai korhoz méltó egészségügyi ellátórendszer alakuljon ki. Hogy jót is mondjak, nagyon sok rendelőintézet megújult.
SZB: Csakhogy a szerepük nem változott. A fejlett államokban rengeteg feladatot átvettek a rendelőintézetek a kórházaktól. Ezért lehet az, hogy az EU-ban 5,3, Svédországban vagy éppen az USA-ban pedig mindössze három kórházi ágy jut ezer lakosra. Mi még mindig 7,1-nél tartunk.
KZS: Mert Magyarországon mindig a kórházaktól indítják a kormányok az egészségügy átalakítását, a kiemelt kórházak, az egyetemi klinikák, a nagy centrumok fejlesztésében látják a legfontosabb feladatot, ahelyett hogy az alapellátástól kezdték volna a fejéről a talpára állítani az egészségügyet. Most úgy tűnik, van egy erős alapellátás-fejlesztési vonulat, bár ez egyelőre csak szavakban nyilvánult meg.
SZB: A szakmában van igény a változásra?
KZS: Szükségszerű a változás. A modern egészségügy két pólusra épül, a lakosságközeli ellátásokra és a magasan specializált, akár robottechnikával elvégzett műtéteknek otthont adó centrumokra. A technológiai fejlesztés révén mind több okos eszköz áll rendelkezésre a következő 5-10 évben, olyanok, amelyekkel a páciens otthonából vett jelekkel nyomon lehet követni például a beteg szívműködését, testsúlyváltozását, táplálkozását, mozgását, Az idős ember kap egy karórát, az orvos pedig látja az élettani változásokat, s az alapján el tudja dönteni, kell-e segíteni, ki kell-e menni a beteghez, vagy be kell-e hívni kontrollra. A modern egészségügyben együttműködnek a kistérségi intézmények, és itt nemcsak a háziorvosra gondolok, hanem a gyógytornászra, a rehabilitációs szakemberre, sőt a jövőben az informatikusokra, műszerészekre, akik kezelik a gépeket. Változnia kell az egészségügyről alkotott képnek: a kórházcentrikus gondolkodás hamarosan idejétmúlt lesz.
SZB: Az egészségügyi kormányzatnál szemlátomást még nem az: épp arról szólnak a hírek, hogy hová tervezik az új szuperkórházakat. Vagy van létjogosultságuk ezeknek az intézményeknek?
KZS: A szuperkórházak ötlete - gumicsont. Természetesen annak volna létjogosultsága, hogy mondjuk az elavult, pavilonrendszerű Szent János kórház helyett elérhető legyen Budán egy modern központ, de hogy hol, hogy régi kórházat újítsanak fel vagy építsenek egy újat, az szakmai kérdés, közlekedési kérdés, egészségügyi építészeti kérdés. Az a baj, hogy nálunk minden a politikáról szól.
SZB: Meg hogy szeretnek mindig mindent a nulláról kezdeni.
KZS: Igen. Ugyanez történt a kórházi ellátás szervezésével. Ne menjünk messzire, Szócska Miklós elképzelése az egészségügyi térségek rendszere volt, mondván, ne a megyékhez illeszkedjenek a kórházak, hanem a bevett betegutakhoz. Tudományosan, megalapozottan próbálták létrehozni az új betegutakat, több-kevesebb sikerrel. Majd jött Zombor Gábor, aki viszont - hasonlóan a Szócska előtti idők szemléletéhez – a megyei ellátásszervezést akarta erősíteni. Valójában ezeknek az irányváltásoknak a végrehajtása sokszor a pénzről, a presztízsről, a helyi politikai potentátok szerepének a változásáról szól. Ebben nincs újdonság, mindig is így volt.
SZB:Jönnek a kancellárok, akiknek igazán nagy befolyásuk lesz, hiszen egyenként másfél millió lakos egészségügyi ellátását és nagyjából 600 milliárd forint elköltését adják a kezükbe. Mi változik azon kívül, hogy a kórházigazgatók csekély önállósága is megszűnik?
KZS: Azt jónak tartom, hogy legyen területi kórháziellátás-szervezés, de attól tartok, hogy a kancellária az éves költségvetési szűrőn át próbálja majd kordában tartani a kórházakat, és nem egy hosszú távú egészségügy-fejlesztés mentén. A hiányokat próbálják minimalizálni, innen áthúzni egy osztályt oda. Csak az a baj, hogy az orvosok már most sem nagyon akarnak Magyarországon maradni. Akit meg át akarnak irányítani, meg sem áll Berlinig. Már most is nagyon rossz a kórházigazgatók érdekérvényesítő képessége. Hiába küzdenek a hálapénz ellen, és sikertelenül próbálkoznak - a betegek és a kórházak érdekében - az ellátórendszer újragondolásával is. A tekintélyes szakorvosok diktálnak, hiszen szükség van a munkájukra. Ők meg úgy hangolják az egészségügyi folyamatokat, ahogy az a saját presztízsüknek, hálapénzből származó bevételüknek jót tesz, s kevésbé tartják szem előtt az összegészségügyi szempontokat.
SZB: Lehetne jól csinálni a kancelláriarendszert?
KZS: Akkor igen, ha a kancellár egy területi betegút-szervezési vezető lenne, aki koordinálná a különböző intézmények feladatait, és nem fölöttük állva, gazdaságilag élet és halál ura lenne. Az rossz elképzelés, hogy az intézményeket megalázva, a funkciókat kiüresítve beviszik a kórházakat egy nagy konglomerátumba. Félek, hogy abba a hibába esnek, mint a Klik, ahol egy krétavásárlást is a mamutszervezet jóváhagyásával lehetett intézni.
SZB: Ehhez képest mit tapasztal a beteg? Ha bemegyek a kórházba, akkor vinnem kell magammal gyógyszert, félnem kell, hogy összeszedek valami csúnya fertőzést, hogy rám omlik a mennyezet. Örülhetek, ha a kialvatlan ápoló és orvos nem üvölti le a fejemet, mert hozzászóltam.
KZS: El kell különíteni, hogy mi az, ami szükségszerű velejárója az egészségügynek, mi az, amiről nem az egészségügy tehet, és mi az, amiről igen. Fertőzések mindenütt vannak. A baj inkább ott van, hogy az egészségpolitika szőnyeg alá söpri a problémát, irtózik attól, hogy az emberek bármilyen érvényesített adatot megtudjanak a témában. El kellene magyarázni, hogy az adatokból mi következik. A tragikus és katasztrofális hatásokról is joguk van tudni a betegeknek. Az, hogy gyógyszert kell bevinni, mutatja: semmire sincs pénz, a kórházak a működésüket kifacsarva tudják biztosítani az ellátást. De vajon hogyan tud felelősséget vállalni a kórház azért a gyógyszerért, amit a beteg bevisz? Hol tárolták, hogyan kell adagolni? Nemcsak jogi, de egészségi kockázat is van. Arról pedig, hogy feszültek az orvosok, nem csak az egészségügy tehet. Az uniós tagság azzal jár, hogy sokan szerencsét próbálnak külföldön, aki meg itthon marad, többet dolgozik. Ma már azon kellene gondolkozni, hogy hosszabb távon miként lehet stabilizálni a munkaerőhelyzetet. Ez irányban nem látok hatékony intézkedéseket. Egy példa: tavaly óta az állami kórházakban nem lehet magánalapon ellátást nyújtani, ami pedig nemcsak a betegeknek volna előnyös, de az orvosok megtartását is segíthetné.
SZB: Közben évente csaknem százmilliárd forint hálapénzt fizetnek ki a betegek.
KZS: Álságos helyzet. A köz- és a magánfinanszírozású ellátások merev szétválasztása láthatóan ars poeticája az egészségügyi kormányzatnak. Holott lenne más megoldás: ha szabott áras lenne az ellátás a kevesebb sorban állást igénylő intézményekben, az a közfinanszírozású ellátásnak termelne pénzt, amiből orvosokat, nővéreket lehetne javadalmazni. Nem arról beszélek, hogy a sorban meg lehessen előzni a nem fizető beteget, ez természetesen megengedhetetlen. Hanem arról: ha drágább eszközt vagy eljárást szeretne, pénzért ez is elérhető legyen. Így rövidülne a várólista a közellátásban, és még bevétele is lenne az intézmények. Az állami kórházak bázisán sokkal olcsóbban lehetne magánfinanszírozású ellátást nyújtani, mint egy teljesen újonnan felépített magánintézményben. Az intézkedés tehát a magánszektor azon hányadának tett jót, amely fekvőbeteg-ellátásban is érdekelt. Ami a járóbeteg-ellátást illeti, a budai magánrendelők már most is tele vannak. Akik tehetik - főleg a fiatal, fizetőképes emberek, akik ritkán szorulnak ellátásra-, nem mennek állami intézménybe.
SZB: Nem beszélve arról, hogy a magánrendeléseken legalább emberszámba veszik a beteget.
KZS: Mindenki rosszul érzi magát az állami rendszerben. A beteget az egészségügy tárgyként kezeli, az egészségpolitikának nem is érdeke az öntudatos ügyfél.
SZB: És az egészségbiztosítót, amely helyettük verhetné az asztalt, épp most számolják fel, az Országos Egészségbiztosítási Pénztárat és a funkciókat beolvasztják a szakminisztériumba.
KZS: Bürokráciacsökkentésről van szó, aminek semmi köze az egészségügyhöz. Megjegyzem, természetüknél foga egymásnak ellentétes érdekeket nem lehet egy kézben tartani, mert az kiöli az egészséges konfliktus lehetőségét és kiöli a viták fejlesztő hatását. Egy normális rendszerben, amikor az OEP úgy találja, hogy egy kórház nem megfelelően bánik a biztosítottakkal, akkor megtehetné, hogy kevesebbet fizet vagy nem köt vele szerződést. Vagy ha az ÁNTSZ megállapítja egy kórházról, hogy a felszereltsége nincs rendben, akkor visszavonhatná a működési engedélyét. De mivel végső soron mindegyiknek ugyanaz a főnöke, nem teheti meg, mert azzal azt mondja, a felette álló rosszul végzi a feladatát. Kézi vezérléssel működik az egészségügy, a rendszerben nincsenek fékek és ellensúlyok, de - kevés kivételtől eltekintve - kritikák és valós konfliktusok sem.
SZB: Ön mivel kezdené az egészségügy átalakítását a kórházak esetében?
KZS:Meg kell nézni, miből állnak össze a kórházak közötti különbségek, s azokat ki kell egyenlíteni. Amíg ez nem történik meg, addig természetes, hogy az emberek illegális eszközökkel vásárolják meg a szerintük jobb szolgáltatást. Aztán el kell dönteni, hogy akarunk-e tiszta, átlátható egészségügyet, vagy fenntartjuk a mutyivilágot. Nem akarok orvosbárózni, de ha az utóbbi a cél, akkor kizárólag annak a főorvosgárdának a kegyeit kell keresni, amely kézben tudja tartani a beosztottakat, és bízni kell abban, hogy meg tudja akadályozni, hogy mindenki elmenjen külföldre. De akkor marad a feudalizmus az egészségügyben. Én nem ennek vagyok a híve. Inkább ki kellene alakítani a legális kereteket ahhoz, hogy ezek az orvosok megtalálják a számításukat. Itt jönne a képbe a magánellátás az állami egészségügyben vagy a biztosítási piac felélénkítése kiegészítő biztosításokkal. Olyanra gondolok, mint ami például Ausztriában működik, ahol pluszpénzért, kiegészítő csomagban meg lehet választani az orvost. Egy neves főorvos gyakran a jövedelme 80-90 százalékát magánbiztosítóktól szerzi. Érdeke minél több biztosítóval szerződni, a biztosítónak érdeke a legjobb orvosokat megszerezni, a beteg pedig megfizetheti a számára legjobb orvost. Innentől kezdődhetne az egyenirányítás, amikor is nincs odatelefonálás, pénzdugdosás. Ott kapom az egészségügyi ellátást, ahová lakhelyem szerint tartozom. Ha máshová megyek, és van rám kapacitás, akkor fizetek. Ez a legnehezebb része a folyamatnak, mert az iskolázott, nagyvárosi, politikához közeli, jó kapcsolatokkal rendelkező embereknek az általam felvázolt rendszer ingyenes része a mainál kevesebbet fog nyújtani. De a többi kilencmilliónak, aki nincs a tűz közelében, sokkal többet.
SZB: Eléggé lehetetlennek tűnik, amit elmondott.
KZS: A kérdés, lesz-e olyan világ Magyarországon, hogy a miniszter húga odatelefonál a kórházba, és kéri, azonnal vizsgálják meg, az orvos pedig azt mondja neki, tessék időpontot kérni, mint mindenki más. Ha nem, akkor tovább virágzik a feudalizmus, a jelenlegi tákolmány él és virul, ha valahol hiányzik a pénz, odadobnak pár milliárdot, parasztvakításként meg építenek néhány szuperkórházat. Szembenézni a változással nem csak a kormány feladata. Kérdezem: vagyunk ennyire érettek? Le tudjuk nyomni a felsőbbrendűségi érzésből fakadó külön igényeket, be tudjuk-e állítani a sorba a kiváltságosokat? Magyarországon komoly hagyománya van az autoritásnak, az emberek midig arra várnak, hogy valaki megmondja nekik, mit csináljanak. Meggyőződésem, hogy ha világos szabályokat alkotunk, és azokat be is tartjuk, elindulhat a változás.