Csak egy telefon - Véget érhet-e a mutyivilág?

Lesz-e olyan világ Magyarországon, hogy amikor a miniszter húga odate­lefonál egy kórházigazgatóhoz, mert azonnali vizsgálatot akar, azt a vá­laszt kapja: tessék időpontot kérni, mint mindenki más? Vagyunk-e an­nyira érettek, hogy le tudjuk nyomni a felsőbbrendűségi érzésekből faka­dó különigényeket? Kovácsy Zsombor egészségügyi szakjogász szerint ha a kérdésekre nemleges a válasz, akkor az egészségügyben tovább virágzik a feudalizmus. Amíg a totálisan közpon­tosított egészségügyben mindenkinek ugyanaz a főnöke, nem is lehet a fej­lődést támogató vitákra és konfliktu­sokra számítani.

 

SZB: Be tudna feküdni félelem nélkül egy magyar kórházba?

   KZS: Eleve félek a betegségektől, de ez szerin­tem normális. Magyarországon inkább az a probléma, hogy nem tudhatjuk, mi vár ránk a kórházban. Előfordulhat, hogy világszínvonalúak a körülmények és a technikai lehetőségek, ugyanakkor csak a szomszéd épületig kell elmenni, és a 19. századhoz sem méltó körülménye­ket tapasztalunk. A magyar kórházi ellá­tás szakmailag összességében nem rossz. A bizonytalanság azonban borzasztó.

SZB: Pedig több száz milliárd forint kö­zösségi támogatás jutott az elmúlt évtizedben a kórházaknak. Nem jól hasznosult a pénz?

  KZS: Magyarország rosszul használta fel a forrásokat, presztízsberuházásokra köl­tötte, olyan kapacitásokat fejlesztettek uniós pénzből, amelyek kihasználatla­nok, strukturálisan nem alkalmazkod­nak a szükségletekhez. Nem sikerült el­vinni abba az irányba az egészségügyet, hogy a mai korhoz méltó egészségügyi ellátórendszer alakuljon ki. Hogy jót is mondjak, nagyon sok rendelőintézet megújult. 

SZB: Csakhogy a szerepük nem válto­zott. A fejlett államokban rengeteg feladatot átvettek a rendelőintézetek a kórházaktól. Ezért lehet az, hogy az EU-ban 5,3, Svédországban vagy éppen az USA-ban pedig mindössze három kórházi ágy jut ezer lakosra. Mi még mindig 7,1-nél tartunk.

KZS: Mert Magyarországon mindig a kórházaktól indítják a kormányok az egész­ségügy átalakítását, a kiemelt kórházak, az egyetemi klinikák, a nagy centrumok fejlesztésében látják a legfontosabb fel­adatot, ahelyett hogy az alapellátástól kezdték volna a fejéről a talpára állítani az egészségügyet. Most úgy tűnik, van egy erős alapellátás-fejlesztési vonulat, bár ez egyelőre csak szavakban nyilvá­nult meg.

SZB: A szakmában van igény a változásra?

KZS: Szükségszerű a változás. A mo­dern egészségügy két pólusra épül, a lakosságközeli ellátásokra és a magasan specializált, akár robottechnikával el­végzett műtéteknek otthont adó cent­rumokra. A technológiai fejlesztés révén mind több okos eszköz áll rendelkezés­re a következő 5-10 évben, olyanok, amelyekkel a páciens otthonából vett jelekkel nyomon lehet követni például a beteg szívműködését, testsúlyválto­zását, táplálkozását, mozgását, Az idős ember kap egy karórát, az orvos pedig látja az élettani változásokat, s az alap­ján el tudja dönteni, kell-e segíteni, ki kell-e menni a beteghez, vagy be kell-e hívni kontrollra. A modern egészség­ügyben együttműködnek a kistérségi intézmények, és itt nemcsak a házior­vosra gondolok, hanem a gyógytornász­ra, a rehabilitációs szakemberre, sőt a jövőben az informatikusokra, műszeré­szekre, akik kezelik a gépeket. Változnia kell az egészségügyről alkotott képnek: a kórházcentrikus gondolkodás hama­rosan idejétmúlt lesz.

 SZB: Az egészségügyi kormányzatnál szemlátomást még nem az: épp arról szólnak a hírek, hogy hová tervezik az új szuperkórházakat. Vagy van létjogosultságuk ezeknek az intézmé­nyeknek?

KZS: A szuperkórházak ötlete - gumicsont. Természetesen annak volna létjogosult­sága, hogy mondjuk az elavult, pavilon­rendszerű Szent János kórház helyett elérhető legyen Budán egy modern központ, de hogy hol, hogy régi kórhá­zat újítsanak fel vagy építsenek egy újat, az szakmai kérdés, közlekedési kérdés, egészségügyi építészeti kérdés. Az a baj, hogy nálunk minden a politikáról szól.

SZB: Meg hogy szeretnek mindig min­dent a nulláról kezdeni.

KZS: Igen. Ugyanez történt a kórházi ellátás szervezésével. Ne menjünk messzire, Szócska Miklós elképzelése az egészség­ügyi térségek rendszere volt, mondván, ne a megyékhez illeszkedjenek a kór­házak, hanem a bevett betegutakhoz. Tudományosan, megalapozottan pró­bálták létrehozni az új betegutakat, több-kevesebb sikerrel. Majd jött Zom­bor Gábor, aki viszont - hasonlóan a Szócska előtti idők szemléletéhez – a megyei ellátásszervezést akarta erősíteni. Valójában ezeknek az irányváltásoknak a végrehajtása sokszor a pénzről, a presztízsről, a helyi politikai potentátok szerepének a változásáról szól. Ebben nincs újdonság, mindig is így volt.

SZB:Jönnek a kancellárok, akiknek igazán nagy befolyásuk lesz, hiszen egyenként másfél millió lakos egész­ségügyi ellátását és nagyjából 600 milliárd forint elköltését adják a ke­zükbe. Mi változik azon kívül, hogy a kórházigazgatók csekély önállósága is megszűnik?

KZS: Azt jónak tartom, hogy legyen területi kórháziellátás-szervezés, de attól tartok, hogy a kancellária az éves költségvetési szűrőn át próbálja majd kordában tar­tani a kórházakat, és nem egy hosszú távú egészségügy-fejlesztés mentén. A hiányokat próbálják minimalizálni, innen áthúzni egy osztályt oda. Csak az a baj, hogy az orvosok már most sem nagyon akarnak Magyarországon maradni. Akit meg át akarnak irányí­tani, meg sem áll Berlinig. Már most is nagyon rossz a kórházigazgatók érdek­érvényesítő képessége. Hiába küzdenek a hálapénz ellen, és sikertelenül pró­bálkoznak - a betegek és a kórházak érdekében - az ellátórendszer újragon­dolásával is. A tekintélyes szakorvosok diktálnak, hiszen szükség van a mun­kájukra. Ők meg úgy hangolják az egészségügyi folyamatokat, ahogy az a saját presztízsüknek, hálapénzből szár­mazó bevételüknek jót tesz, s kevésbé tartják szem előtt az összegészségügyi szempontokat.

SZB: Lehetne jól csinálni a kancellária­rendszert?

KZS: Akkor igen, ha a kancellár egy terüle­ti betegút-szervezési vezető lenne, aki koordinálná a különböző intézmények feladatait, és nem fölöttük állva, gazda­ságilag élet és halál ura lenne. Az rossz elképzelés, hogy az intézményeket meg­alázva, a funkciókat kiüresítve beviszik a kórházakat egy nagy konglomerátum­ba. Félek, hogy abba a hibába esnek, mint a Klik, ahol egy krétavásárlást is a mamutszervezet jóváhagyásával lehetett intézni.

SZB: Ehhez képest mit tapasztal a be­teg? Ha bemegyek a kórházba, akkor vinnem kell magammal gyógyszert, félnem kell, hogy összeszedek valami csúnya fertőzést, hogy rám omlik a mennyezet. Örülhetek, ha a kialvatlan ápoló és orvos nem üvölti le a fe­jemet, mert hozzászóltam.

KZS: El kell különíteni, hogy mi az, ami szükségszerű velejárója az egészségügy­nek, mi az, amiről nem az egészségügy tehet, és mi az, amiről igen. Fertőzések mindenütt vannak. A baj inkább ott van, hogy az egészségpolitika szőnyeg alá söpri a problémát, irtózik attól, hogy az emberek bármilyen érvényesí­tett adatot megtudjanak a témában. El kellene magyarázni, hogy az adatokból mi következik. A tragikus és kataszt­rofális hatásokról is joguk van tudni a betegeknek. Az, hogy gyógyszert kell bevinni, mutatja: semmire sincs pénz, a kórházak a működésüket kifacsarva tudják biztosítani az ellátást. De vajon hogyan tud felelősséget vállalni a kór­ház azért a gyógyszerért, amit a beteg bevisz? Hol tárolták, hogyan kell ada­golni? Nemcsak jogi, de egészségi koc­kázat is van. Arról pedig, hogy feszültek az orvosok, nem csak az egészségügy tehet. Az uniós tagság azzal jár, hogy sokan szerencsét próbálnak külföldön, aki meg itthon marad, többet dolgo­zik. Ma már azon kellene gondolkoz­ni, hogy hosszabb távon miként lehet stabilizálni a munkaerőhelyzetet. Ez irányban nem látok hatékony intézke­déseket. Egy példa: tavaly óta az állami kórházakban nem lehet magánalapon ellátást nyújtani, ami pedig nemcsak a betegeknek volna előnyös, de az orvo­sok megtartását is segíthetné.

SZB: Közben évente csaknem százmil­liárd forint hálapénzt fizetnek ki a betegek.

KZS: Álságos helyzet. A köz- és a magánfi­nanszírozású ellátások merev szétvá­lasztása láthatóan ars poeticája az egész­ségügyi kormányzatnak. Holott lenne más megoldás: ha szabott áras lenne az ellátás a kevesebb sorban állást igénylő intézményekben, az a közfinanszírozású ellátásnak termelne pénzt, amiből orvo­sokat, nővéreket lehetne javadalmazni. Nem arról beszélek, hogy a sorban meg lehessen előzni a nem fizető beteget, ez természetesen megengedhetetlen. Hanem arról: ha drágább eszközt vagy eljárást szeretne, pénzért ez is elérhető legyen. Így rövidülne a várólista a közellátásban, és még bevétele is lenne az intézmények. Az állami kórhá­zak bázisán sokkal olcsóbban lehetne magánfinanszírozású ellátást nyújtani, mint egy teljesen újonnan felépített magánintézményben. Az intézkedés tehát a magánszektor azon hányadának tett jót, amely fekvőbeteg-ellátásban is érdekelt. Ami a járóbeteg-ellátást ille­ti, a budai magánrendelők már most is tele vannak. Akik tehetik - főleg a fiatal, fizetőképes emberek, akik ritkán szorulnak ellátásra-, nem mennek álla­mi intézménybe.

SZB: Nem beszélve arról, hogy a magán­rendeléseken legalább emberszámba veszik a beteget.

KZS: Mindenki rosszul érzi magát az állami rendszerben. A beteget az egészségügy tárgyként kezeli, az egészségpolitikának nem is érdeke az öntudatos ügyfél.

SZB: És az egészségbiztosítót, amely he­lyettük verhetné az asztalt, épp most számolják fel, az Országos Egészség­biztosítási Pénztárat és a funkciókat beolvasztják a szakminisztériumba.

KZS: Bürokráciacsökkentésről van szó, ami­nek semmi köze az egészségügyhöz. Megjegyzem, természetüknél foga egymásnak ellentétes érdekeket nem lehet egy kézben tartani, mert az kiöli az egészséges konfliktus lehetőségét és kiöli a viták fejlesztő hatását. Egy nor­mális rendszerben, amikor az OEP úgy találja, hogy egy kórház nem megfe­lelően bánik a biztosítottakkal, akkor megtehetné, hogy kevesebbet fizet vagy nem köt vele szerződést. Vagy ha az ÁNTSZ megállapítja egy kórházról, hogy a felszereltsége nincs rendben, ak­kor visszavonhatná a működési engedé­lyét. De mivel végső soron mindegyik­nek ugyanaz a főnöke, nem teheti meg, mert azzal azt mondja, a felette álló rosszul végzi a feladatát. Kézi vezérléssel működik az egészségügy, a rendszerben nincsenek fékek és ellensúlyok, de - ke­vés kivételtől eltekintve - kritikák és va­lós konfliktusok sem.

SZB: Ön mivel kezdené az egészségügy átalakítását a kórházak esetében?

KZS:Meg kell nézni, miből állnak össze a kórházak közötti különbségek, s azokat ki kell egyenlíteni. Amíg ez nem tör­ténik meg, addig természetes, hogy az emberek illegális eszközökkel vásárol­ják meg a szerintük jobb szolgáltatást. Aztán el kell dönteni, hogy akarunk-e tiszta, átlátható egészségügyet, vagy fenntartjuk a mutyivilágot. Nem aka­rok orvosbárózni, de ha az utóbbi a cél, akkor kizárólag annak a főorvos­gárdának a kegyeit kell keresni, amely kézben tudja tartani a beosztottakat, és bízni kell abban, hogy meg tudja aka­dályozni, hogy mindenki elmenjen kül­földre. De akkor marad a feudalizmus az egészségügyben. Én nem ennek va­gyok a híve. Inkább ki kellene alakítani a legális kereteket ahhoz, hogy ezek az orvosok megtalálják a számításukat. Itt jönne a képbe a magánellátás az állami egészségügyben vagy a biztosítási piac felélénkítése kiegészítő biztosításokkal. Olyanra gondolok, mint ami például Ausztriában működik, ahol pluszpén­zért, kiegészítő csomagban meg lehet választani az orvost. Egy neves főorvos gyakran a jövedelme 80-90 százalékát magánbiztosítóktól szerzi. Érdeke mi­nél több biztosítóval szerződni, a biz­tosítónak érdeke a legjobb orvosokat megszerezni, a beteg pedig megfizetheti a számára legjobb orvost. Innentől kez­dődhetne az egyenirányítás, amikor is nincs odatelefonálás, pénzdugdosás. Ott kapom az egészségügyi ellátást, ahová lakhelyem szerint tartozom. Ha máshová megyek, és van rám kapa­citás, akkor fizetek. Ez a legnehezebb része a folyamatnak, mert az iskolázott, nagyvárosi, politikához közeli, jó kap­csolatokkal rendelkező embereknek az általam felvázolt rendszer ingyenes része a mainál kevesebbet fog nyújtani. De a többi kilencmilliónak, aki nincs a tűz közelében, sokkal többet.

SZB: Eléggé lehetetlennek tűnik, amit el­mondott.

KZS: A kérdés, lesz-e olyan világ Magyaror­szágon, hogy a miniszter húga odatele­fonál a kórházba, és kéri, azonnal vizs­gálják meg, az orvos pedig azt mondja neki, tessék időpontot kérni, mint mindenki más. Ha nem, akkor tovább virágzik a feudalizmus, a jelenlegi tá­kolmány él és virul, ha valahol hiányzik a pénz, odadobnak pár milliárdot, pa­rasztvakításként meg építenek néhány szuperkórházat. Szembenézni a válto­zással nem csak a kormány feladata. Kérdezem: vagyunk ennyire érettek? Le tudjuk nyomni a felsőbbrendűségi ér­zésből fakadó külön igényeket, be tud­juk-e állítani a sorba a kiváltságosokat? Magyarországon komoly hagyománya van az autoritásnak, az emberek midig arra várnak, hogy valaki megmondja nekik, mit csináljanak. Meggyőződé­sem, hogy ha világos szabályokat alko­tunk, és azokat be is tartjuk, elindulhat a változás.